Erős meggyőződése volt, hogy az emberi viselkedésben és vélekedésben túlsúlyban van az észszerűség, mert ha nem így volna, az élet szinte elviselhetetlen lenne. Az ember ugyanis az egyedüli lény, amely „képes kijavítani a hibáit. Vita és tapasztalás segítségével le tudja győzni tévedéseit.” Ebből következett, hogy liberális, radikális és nonkonformista volt, hitt a társadalmi változásban és küzdött érte. Kiállt a nők szavazati joga mellett, a szabadság kiszélesítése és az államhatalom korlátozása mellett. A filozófus, közgazdász John Stuart Mill (1806–1873) élete utolsó szakaszában foglalkozott gyakorlati politizálással, három évig volt képviselő.

Henry David Thoreau (1817–1862) amerikai írót és filozófust nem csupán elméletben foglalkoztatta az erkölcsös viselkedés. Személyes döntéseit is úgy hozta meg, hogy azok megfeleljenek az általa igazságosnak és morálisan kikezdhetetlennek tekintett egyszerű alapelveknek. Arra törekedett, hogy az élet és az életmű között minél kisebb legyen a különbség. Az ilyesfajta elhatározások nyomán általában konfliktusok támadnak. Thoreau esetében sem volt ez másképp. Mivel élesen ellenezte a rabszolgaságot és a Mexikó elleni háborút, nem fizetett fejadót. Emiatt letartóztatták és rács mögé zárták. Igaz, csak egy napra. De ennek az egyetlen napnak önmagán túlmutató jelentősége lett hősünk életében, valamint annak elvi megfogalmazásában, hogy a kívánatos állampolgári magatartás miben is különbözik az alattvalóitól. Merthogy a polgári engedetlenség és hazaszeretet (állampolgári tisztesség) egyáltalán nem ellentétes egymással. Sőt, Thoreau-nál ezek éppenséggel egymást feltételezik.

Úgy tudni, a magyar boszorkányperek történetében talán ez volt a legvéresebb nap. Merthogy 1728. július 23-án egyszerre égettek meg 13 elítéltet, hét nőt és hat férfit Szegeden. Boszorkányság miatt sem előtte, sem utána nem hajtottak végre ekkora kivégzést a Magyar Királyság területén. Az 1728–29-es „nagy szegedi boszorkányperben” összesen legalább 18 személyt végeztek ki, és legkevesebb hárman fulladtak meg istenítéleti vízpróbában. A perfolyam méreteire jellemző, hogy mintegy 350 embert, hallgattak ki tanúként, beidézett személyként és terheltként. A „hallgattak meg” nem adja vissza, mi is történt valójában: merthogy a gyanúsítottak közül kivétel nélkül mindenkit megkínoztak. Az eljárás célja a beismerés kicsikarása volt.

Mária Magdolna az egyik legnépszerűbb bűnbánó szentalak Péter és Pál mellett. A züllöttségétől Jézus segítségével szabaduló nő figurájának számos olyan folklorisztikus vonása akad, amely a kanonizált Újszövetségben nincsen benne vagy eredetileg nem magdalai Máriával (Miriammal) kapcsolatos. Személyiségében egyszerre jelent meg a maga végletességben a bűn és a bűnbánat. Olyannyira népszerű volt a Magdolna-hagyomány, hogy bizonyos elemeit még a szentkultuszt elutasító protestánsok is átvették, a változás képessége ugyanis nagyon is egybevágott emberképükkel.

John T. Scopest, a daytoni középiskola 24 éves fociedzőjét, aki helyettesítő tanárként biológiát is tanított, száz dollár pénzbüntetésre ítélték, mert a darwini evolúcióelméletről beszélt a diákjainak. Nem volt ez hatalmas pénz, ma úgy 1500 dollárnak felelne meg. Ehhez képest jelentős erők feszültek egymásnak a „daytoni majomperben”, óriási volt az érdeklődés. Ez volt az első bírósági tárgyalás, amelyet egyenesben adott a rádió. Nem véletlenül: elvi jelentősége volt a pernek, valóságos kultúrharc folyt. Sem a darwinisták, sem a protestáns fundamentalisták nem arattak egyértelmű győzelmet.

Amikor sokan még a nyugati politikusok közül sem vették komolyan, hogy az emberi jogok valaha valamit is számítani fognak a szovjet blokkban, ő már akkor egyike volt azoknak, akik 1976-ban megalapították a Helsinki-mozgalom első civil szervezetét, a Moszkvai Helsinki Csoportot (MHCS). Börtön, kényszermunka, internálás és emigráció lett osztályrészük. Ljudmila Alekszejevának is emigrálnia kellett, de 1989-ben személyesen is újra bekapcsolódott az orosz emberi jogi mozgalomba. Nemigen akadt olyan jelentős vállalkozás, amelyben ne találkozhattunk volna vele az első sorokban. Lett légyen az a nagyszerű Memoriál vagy a hősies Stratégia 31 nevű gyülekezési jogi kezdeményezés, ott volt ő is, és saját személyes kiállásával hitelesítette a tiltakozó akciókat. És persze 1996-tól haláláig ő vezette az újjáélesztett MHCS-t is.

Egy titkos büntetőtábor vagy kényszermunkatábor esetében van abban valami ellentmondás, hogy „ekkor és ekkor nyitották meg”. Márpedig a recski táborról sok helyen azt olvasni, hogy 1950. július 19-én nyitották meg. Valójában azonban 1953. augusztus 3-án nyílt meg, amikor elkezdődött a rabok fokozatos szabadítása. Amikorra pedig végképp megnyílt, akkor zárult le végérvényesen is: 1953. szeptember 23-án már egyetlen politikai fogoly sem volt Recsken. Bő három éven át működött. Úgy 1500–1800 embert dolgoztattak, kínoztak itt üzemszerűen. Átneveléssel is próbálkoztak náluk, a nehéz fizikai kényszermunka mellett veréssel, gúzsbakötéssel és vizes veremben tartással. Mintegy 100-an veszítették életüket ebben a büntetőtáborban.

Húsz év alatt több mint 12 millió példányt adtak el belőle Németországban. Külföldön pedig további 1–1,2 milliót. A szerzője igen szép pénzt kaszált vele, különösen úgy, hogy miután 1933-ban hatalomra került, egyetlen peták adót nem fizetett utána. Zavaros, túlírt, a német nyelvet megerőszakoló műről van szó. De nem stiláris problémák miatt viszolygunk tőle, hanem Adolf Hitlernek és náci pártjának politikai programjától: az eltökélten gyilkos antiszemitizmusától és rasszizmusától, valamint a nemzeti önzésnek olyan szélsőséges, túlhajtott céljától, mint a keleti élettér meghódítása, amelynél a szerző más népeket prédának tekint. A förtelmes szerző förtelmes művét érdemes tehát gondosan tanulmányozni. Félni már nem kell tőle.

Kép: Maurizio Cattelan viaszszobra

Az talán túlzás, hogy a Dózsa-féle parasztháború után a legnagyobb parasztfelkelés a koleralázadás volt 1831-ben, de azért eléggé sokkoló volt ahhoz, hogy az országon és a „magyar nemesi nemzeten” belül komoly változások induljanak el. Sokan nem csak „megriadtak a paraszttól”, de erősen gondolkodni kezdtek azon, mit kellene tenni azért, hogy ne csak a kartács és a deres tartsa vissza a szegényeket a kúriák felprédálásától. A reformgondolatnak, a pórnép nemzetbe történő beemelésének erősödött a tábora. Tragikus és hisztérikus esemény volt, amely különös módon összekapcsolta a liberalizmust és nacionalizmust, és erősítette a hazai progressziót.

A bolsevikok eleinte titkolták, majd elismerték, de kisebbítették a gyilkosság mértékét, utóbb büszkék voltak rá, és a forradalmi lendület példás megnyilvánulásának tekintették az egykori cárnak, II. Miklósnak és feleségének, öt gyereküknek és négy szolgálójuknak a kivégzését. Aztán a II. világháború után igyekeztek elfeledni a mészárlást, majd szinte tabuvá vált, és még a kivégzés helyszínét, a jekatyerinburgi (szverdlovszki) Ipatyev-házat is lebontották. Azt nem mondhatjuk, hogy az egykori uralkodók meggyilkolása bolsevik vagy orosz jellegzetesség lett volna, de a XX. században Oroszországtól nyugatabbra azért már mégsem irtották ki a detronizált dinasztiákat.