„A csodák évében” sok minden megtörtént. Kínában is tömegek álltak ki a demokratikus fordulatért és az állami szintű korrupció ellen. A „kínai tavaszt” aztán vérbe fojtották. A tankokkal szembeszálló magányos, ismeretlen férfi alakja ugyan szabadságszimbólummá vált világszerte, de a Tienanmen téren a hatalom megmutatta: sok minden megváltozott Mao halála óta, de az nem, hogy a gerontokratikus, magát tévedhetetlennek és öröknek tekintő pártállam nem tűr beleszólást az ország irányításába. A hatalom megosztása szóba sem jöhetett. 1989-es sorozatunk legújabb része a lelkesítő, egyben kijózanító kínai történésekről szól.

„Azonnal hagyják el a művelődési házat. Maguknak énekelni és táncolni volt itt joguk, senki nem adott engedélyt, hogy itt ellenzékileg szervezkedjenek.” Ezzel a felkiáltással dobta ki a munkásőr portás a miskolci Gettóellenes Ideiglenes Bizottság alapítóit. Az autonóm roma közéletet azonban nem volt képes eltiporni se a portás, se az agonizáló pártállam. Utóbbi azért utolsó leheletéig küzdött, hogy romák ne vehessék kezükbe saját ügyeik intézését. Teljes joggal tarthattak hát „200 évre az emberi jogoktól” mottóval fesztivált 1989-ben. Ráadásul sok tízezer roma veszítette el munkahelyét egyik napról a másikra. Mégis szép éve volt a roma önszerveződésnek is 1989, utólag visszanézve tán eddig a legszebb. A rendszerváltásról szóló sorozatunk 13. része.

Szirtesi Zoltán körzeti orvos a kiskundorozsmai cigánytelepen. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

A lengyel rendszerváltás egy évtizeden át húzódott, és sokáig szemernyi esélye sem látszott annak, hogy be fog következni és békés lesz. Párhuzamos, egymást elutasító univerzumok éltek egymás mellett: a pártállamé és a Szolidaritásé, a hatalomé és a társadalomé. A szükségállapotból aztán nem csak az ellenzék, de az állampárt is sokat tanult. 1989-ben felgyorsultak az események, megtörtént a kiegyezés, amit a lengyel népnek és a kelet-európai változásoknak sikerült előnyösen felülírniuk. 1989-es sorozatunk 12. része.

Jaruzelski és Walesa mint megvásárolható mellszobrok manapság

Tulajdonosok nélküli piacgazdaság, azaz kapitalizmus egyelőre nem létezik. Ezért hát az állami vagy közvagyon, ezen belül párt- és szakszervezeti vagyon magánosítása elkerülhetetlen volt a rendszerváltás idején. Ezt a szükséghelyzetet használták ki azok, akik az előző rendszernek is haszonélvezői voltak. Az államszocializmus korrupciós ügyei és umbuldái sokakat felháborítottak, miközben – többnyire titokban – a közvagyonból hatalmas részeket játszottak át magánkézbe.1989-es sorozatunk 11. részében kiderül, az állampárt utolsó leheletéig küzdött vagyona átmentéséért.

Horn Gyula vasfüggönyt bont Alois Mock külügyminiszterrel 1989-ben. A pártvagyon sem hagyta hidegen

Hiába egy év alatt 100 világbajnoki érem, 1989-ben a sportszerető közvéleményt leginkább a hazai bunda- és doppingügyek tartották lázban. Disznótorossal megvett focibírók, előállított focisták, pozitív vizeletminták, magyarázkodó sportvezetők. Sokan megtisztulásra vártak, de a katarzis elmaradt. Az élsport ment a maga útján, a hazai focivilág pedig csöndesen rohadt tovább. 1989-as sorozatunk tizedik része a versenysport botrányaival foglalkozik.

Teljesen perverz sportfinanszírozási modell működött a létező szocializmusban. A rendszerváltás tektonikus gazdasági változásai, rövid ideig úgy tetszett, elsodorják az élsportot körül lengő korrupciót és umbuldát, az állam pedig leáll a pénzszórással. Végül nem így történt. Karcsi bácsi feltámadt. Karcsi bácsi örök, élt, él és élni fog. 1989-es sorozatunk kilencedik része a versenysport finanszírozásával foglalkozik.

Az 1989-as műsortermés a „Rádió”, azaz a közrádió nagy fellángolása volt. A műsorok és készítői napról-napra, adásról-adásra törtek meg sok évtizedes tabukat. Az elfojtások utáni kimondások „kollektív élményt” nyújtottak a rádióhallgató országnak. Az állami média rövid ideig valóban közszolgálatként működött. Friss, érdekes, olykor katartikus volt. Viszont túl fontos volt ahhoz, hogy a politikai szereplők ne próbálják maguk alá gyűrni. 1989-es sorozatunk nyolcadik része a „Rádió aranykoráról”, egyben a médiaháború indulásáról szól.

Faltuk a rádióműsorokat. Az ABC szájharmonika együttes felvétel közben. Fotó: Fortepan

„Harmincéves története során először felügyelet és irányítás nélkül maradt a Magyar Televízió. (Ez az állapot állami tévék esetében ismeretlen Keleten és Nyugaton egyaránt.) A teljesen elbizonytalanodott elnök igyekezett kedvére tenni mindenkinek.” (Horvát János: Televízió 90. Jel-Kép, 1990/1.) Ebben a diktatórikus és a demokratikus rendszer közötti „ismeretlen állapotban” kezdődött az 1989-es év. A csodák évéről szóló sorozatunk hetedik része a Magyar Televízióról és a magyar televíziózás különös, páratlan időszakát eleveníti fel. Végleg vége az adásszünetnek!

Kiss-Kuntler Árpád fotója

A szakkollégiumok talán pár ezer egyetemistát értek el az 1980-as években. A mozgalomnak mégis nagy jelentősége volt és még nagyobb lett. Egyrészt az államszocialista diktatúrán belül a szabadság és fontosság mámorító élményét adta meg a résztvevőknek. Másrészt részben ebből a gárdából nevelődött ki az új politikai elit. A rendszert azonban nem a szakkollégiumok döntötték meg. A történetben lesznek ma is sokat hallott nevek, Chikán Attila, Stumpf István, Orbán Viktor vagy éppen Soros György. A gombamód szaporodó szakkollégiumok közül szinte csak a „Rajkot” és a „Bibót” emlegetjük. Nyilván ez leegyszerűsítés, de ha a jelentőségüket nézzük, megfelel a történeti igazságnak. 1989-es sorozatunk hatodik darabja.

 Marabu rajza

Míg a Szovjetunióban hosszú börtön, internálás vagy kényszergyógykezelés jutott osztályrészül az ún. „tiltott irodalom” íróinak, sokszorosítóinak és terjesztőinek, addig nálunk szinte mindig „adminisztratív eszközökkel kezelték az ügyet”: elkobozták a kiadványokat és a közreműködőket sajtórendészeti vétség címén bírságolták meg. A legkorábban a szovjeteknél jelentek meg az első szamizdatok, a legpezsgőbb szamizdatkultúra Lengyelországban volt, de az 1980-as évek végére már a magyar ellenzék illegális kiadványai is (elsősorban a legfontosabb „újságok”, a Beszélő, a Hírmondó és a Demokrata) többezres példányszámokkal büszkélkedhettek. 1989-es sorozatunk ötödik részében Mink András történész beszél a szamizdatos ellenkultúra egykor titkos, mára pedig teljesen elfelejtett világáról.