A kormányt bírálni már akkor fontos szabadságjog volt, amikor a felségsértést, hűtlenséget még büntették. „A kormány nem akarja az örök váltságot, e kormány, mely csalárd álcát tévén ocsmány képére, kihúzta kilencmillió jobbágy pénzét, most csak azon fáradozik, hogy ezen kilencmillió által felingerelvén, annak körmei közül csak ő szabadítsa ki. Akkor jaj nekünk, mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodtunk” – mondta Wesselényi Miklós 1834. december 9-iki beszédében. Azaz mondta volna, ha hinni lehet a besúgóknak. Merthogy a szatmári közgyűlésen az örökváltság, a jobbágyfelszabadítás fontos ügyében elhangzó szavait csak a nyomozati iratokból ismerhetjük.

Zrínyi Ilona apja kiváló katona, szenvedélyes török- és protestánspusztító volt, vagdalkozott, futtatott vitézül, mégis német- és Habsburg-gyűlölete okozta vesztét. Zrínyi Péter eleinte nélkülözhetetlennek tűnt a törökellenes háborúskodásban, és I. Lipót, az uralkodó többször kénytelen volt megbocsátani a zabolátlan nagyúrnak, de a Wesselényi-féle összeesküvést már nem úszhatta meg. Ilona anyja és testvére megháborodott, előbbi zárdában, utóbbi börtönben lelte halálát.

„Minden lehet belőle, még Magyarország nádora is” – mondta a fiatal Andrássy Gyula grófról (1823–1990) Széchenyi István, amikor megismerkedett az ígéretes politikussal. Bár sok minden lett belőle (főispán, honvéd ezredes, nagykövet, „szép akasztott”, miniszterelnök, a Monarchia külügyminisztere, sőt még sugárút, egyetem is viseli nevét), de nádor az éppenséggel nem, noha Ferenc József koronázáskor azért a szertartásban a korábbi nádor szerepét alakította. „Kivégzett” menekültből miniszterelnök, azért az sem szokványos karrier.

„Hol voltak az igen tisztelt jogvédők, mit csinált a Helsinki Bizottság 2006-ban?” E kérdést változó intenzitással, de szinte 2006 óta teszik fel nekünk a mai kormányoldal képviselői és hívei. Egyeseknek az emlékezetük rövid, másoknak a tudások hiányos. És vannak olyanok is, akik jól ismerik ugyan az igazságot, mégis szemérmetlenül hazudoznak. Valójában a 2006-os jogsértések feltárásában, a sértettek képviseletében és következmények levonásában is fontos szerepe volt a Magyar Helsinki Bizottságnak.

Ahogyan 1789-nek a nagy francia forradalom, 1989-nek a kelet európai forradalmak adnak világtörténelmi rangot, úgy juttat Anglia „dicsőséges” vagy „hasznos forradalma” is 1689-nek.

Furcsa helyzet egy világszerte ismert szabadsághősnél, de Nelson Mandela világtörténelmi jelentőségű személyiséggé mégiscsak akkor vált, amikor példátlanul hosszú raboskodásából kiszabadulva nem csak az apartheid rendszer lebontásának, de az új dél-afrikai nemzet megteremtésének is az élére állt. „Státusfogolyként” már jó ideje inkább csak szimbóluma volt a fajüldöző rendszer elleni küzdelemnek, mint gyakorlati vezetője. 71 éves múlt, amikor megadatott annak a lehetősége, hogy államférfiként szolgálhatja hazáját. Mandela igazi nagysága és politikai tehetsége ekkor mutatkozott meg igazán.

Montesquieu (1689–1755) báró bíró volt, mégpedig tíz éven át. Ezt nem lehetett kihagyni, nem csak az idétlen szójáték ziccere miatt, hanem mert ez a körülmény sok mindent megmagyaráz az életműben. Például talán azt is, hogy miközben kidolgozta a hatalommegosztás elvét, miért értékelte le a törvényhozói meg a végrehajtói hatalomhoz képest a bíróit. Saját karrierjét tekintve, amint tehette, azonnal otthagyta a bordeaux-i törvényszéket, hogy Párizsban fusson be tudományos és művészeti karriert, illetve beutazza Európát.

Mindszenty Józsefet 1948. december 26-án hazaárulás és valutaüzérkedés gyanújával vették őrizetbe, és az állambiztonság központja, az Andrássy út 60. alatt fekvő pincékbe hurcolták. A bíborost hat héten át kínozták, illetve pszichotróp szerekkel kezelték. Ezek hatása alatt ismerte be, hogy részt vett a harmadik világháború előkészítésében, kémkedett a nyugati hatalmak kormányainak, jelentős összegeket küldött külföldre és megpróbálta átjátszani a Szent Koronát a Habsburgoknak. A vádak nyilvánvalóan koholtak voltak. Az Olti Vilmos vezette népbírósági tanács 68 éve mégis bűnösnek találta Mindszenty Józsefet, és életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá, és az ítéletet az 1949. júliusi fellebbviteli tárgyaláson jogerőre emelték.

„Az európai nők közül a svájciak jutottak utolsóként választójoghoz, mégpedig 1971-ben.” Ezt szokás mondani, noha Liechtensteinben még később, csak 1984-ben. Azért az országos svájci referendum eredménye nem minden szavazáson jelentett automatikus részvételt a nőknek. Némelyik kanton körömszakadtáig ragaszkodott a férfiuralomhoz, így Appenzell Innerrhodent csak a szövetségi bíróság 1991-es ítélete tudta rákényszeríteni arra, hogy ismerje el nők szavazati jogát.