Ma 227 éve működtették először „élesben” az egyik leghírhedtebb gyilkológépet, a Guillotin-féle nyaktilót. A ráció korának szülöttje. Az egyenlőség eszméje, sőt még némi humánum is kapcsolódik létrejöttéhez, mégis a forradalmi terror járatta csúcsra, amely során csak perverz módon érvényesült az egyenlőség és emberiesség, amennyiben az állami önkény hazug módon ilyesmikkel akarta igazolni a tömeggyilkosságait. A legtöbb vér ekkor tapadt a guillotine-ra, és a fékevesztett vérengzés szimbóluma lett. Pedig buta jószág volt alapvetően, elporosodott volna a sarokban, az ember tette vérengzővé.

Történelmi alkotmányunk egyik legfontosabb alkotója volt a királlyal szemben megfogalmazott rendi, nemesi szabadság elismeréseként kiadott Aranybulla. Rendiség mér rég nincs, az államformánk köztársaság, mégis érdemes felidézni az ősöreg oklevelet. Időszerűségét az is adhatná, hogy az Alaptörvény szerint „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Beláthatjuk, ez nem könnyíti meg az alkotmánybírók dolgát. Mert ugyan mi köze lehet, mondjuk, az elfogadása idején kétségtelenül vívmánynak tekintett Aranybullának a lex CEU-hoz vagy a civilellenes törvényekhez? Nem sok. De azért (nem jogi, hanem politikai értelemben) egy kicsi mégiscsak lehet. Mert a maga idejében az Aranybulla is szabadság(jog)okról meg a főhatalom korlátozásáról szólt.

A nagy francia forradalmat (1789) követő években alaposan megnyirbálják a szabadságjogokat a Magyar Királyságban. A viszonylagos jozefinista sajtószabadságot – amikor gyakorlatilag korlátozás nélkül volt olvasható a francia felvilágosodás irodalma – felváltja a cenzurális elnyomás. Magát a felvilágosodás szót is tilos lesz leírni. Egymást érik a konfliktusok az abszolutista államot képviselő cenzorokkal. A költő és lapszerkesztő Batsányi János (1763–1845) is ennek a fordulatnak esik áldozatul. Felkerül a hatalom feketelistájára és haláláig nem kerül le onnan.

Immanuel Kant (1724–1804) – mint a felvilágosodás korában annyi más filozófus – enciklopédikus elme volt. Nem csak azért, mert, persze, elképesztően sokat tudott, de azért is, mert mindenről volt véleménye, legalábbis mindenhez hozzá akart szólni, rendíthetetlenül bízott az ítélőképességében. Így az sem véletlen, hogy a „königsbergi bölcselő” ma bogaras fickónak tűnne számunkra. Úgy képzelte például, a poloskák csak fényben szaporodnak, ezért soha nem engedte, hogy hálószobája spalettáját kinyissa hű szolgája, Lampe. Kant sem volt tehát mindenben tévedhetetlen. De az emberi jogi szemlélet megalapozásában elévülhetetlen érdemei vannak.

Szemérem elleni vétség miatt jogerősen 200 pengő pénzbüntetésre ítélték Tersánszky Józsi Jenő írót (1888–1969). A Budapesti Királyi Ítélőtábla szerint a vétséget irodalmi szövegével követte volna el, amelyet a Szép Szóban adott közre 1936-ban.

Megkezdődött Bene Mártonnak a személyiségi jogi pere a Figyelő c. hetilappal szemben. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa azért fordult bírósághoz, mert számos becsületsértő valótlanságot hordott össze róla a lap. Külön pikantériája a dolognak, hogy tavaly Lánczi Tamás, az akkori főszerkesztő még arról beszélt magabiztosan: a bíróságon majd bizonyítékokkal állnak elő. A tárgyaláson azonban nem kerültek elő használható „bizonyítékok”, egyetlenegy sem.

Schmidt Mária és Lánczi Tamás, a Figyelő egykori tulajdonosa és főszerkesztője

Közérdekű információ indokolatlan visszatartása a véleménynyilvánítási szabadság jogellenes korlátozását jelenti – szögezte le az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az ítélet úttörő jelentőségű volt, mert a bíróság története során első alkalommal kapcsolta össze a tájékozott vélemény alkotásának szabadságát a közérdekű adatok megismerésének jogával.  A TASZ európai súlyú ügyben képviselte a polgárok szabadságjogát. Hét év múlva majd egy újabb strasbourgi ítélet teszi aztán véglegessé, hogy az információszabadság európai alapjog. Történetesen abban az ügyben a Magyar Helsinki Bizottság volt a panaszos.  

Fia, az extravagáns Fela Kuti, akit az afrobeat megteremtőjeként és legnagyobb hatású figurájaként ismerünk, világhírű lett. Funmilayo Ransome-Kuti (1900–1978) azonban a maga jogán is kivívta a világ, különösen Afrika megbecsülését. Egészen kivételes életút az övé: nigériai fekete nőként előbb országa függetlenségéért küzdött, majd a nők egyenlőségéért, jogaiért. Kétszeresen is szabadságharcos volt.

A sok-sok százezernyi hadi sérültet és rokkantat nem is számolva az amerikai polgárháborúban (1861–1865) óriási veszteségek érték az országot. Mintegy 620 ezren vesztették életüket. Ez önmagában is borzalmasan nagy szám, és különösen az a lakosságszámhoz viszonyítva, az 1860-as országos cenzus ugyanis kevesebb mint 31 millió embert számolt össze az Egyesült Államokban. Ehhez képest a polgárháború egy olyan csatával indult, ahol a harcokban (leginkább ágyúzásban) senki sem halt meg. A Sumter erődnél történtek jelentőségét nem is ez adja, hanem az, hogy a Charlestoni-öbölben mégiscsak az első fegyveres összecsapásra került sor, ahol a déli Konföderáció csapatai északiakra támadtak, és megkezdődött a testvérháború.

„Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet” – írta a Halotti beszéd c. versében Marai Sandor, pontosabban Márai Sándor. Az új emigrációs hullám kultuszműve 1951 nyarán keletkezett a Nápoly melletti Posillipóban. Az író akkor már 3 éve elhagyta hazáját – a kommunisták és a szovjet megszállók addigra urasan berendezkedtek itt.