A sok-sok százezernyi hadi sérültet és rokkantat nem is számolva az amerikai polgárháborúban (1861–1865) óriási veszteségek érték az országot. Mintegy 620 ezren vesztették életüket. Ez önmagában is borzalmasan nagy szám, és különösen az a lakosságszámhoz viszonyítva, az 1860-as országos cenzus ugyanis kevesebb mint 31 millió embert számolt össze az Egyesült Államokban. Ehhez képest a polgárháború egy olyan csatával indult, ahol a harcokban (leginkább ágyúzásban) senki sem halt meg. A Sumter erődnél történtek jelentőségét nem is ez adja, hanem az, hogy a Charlestoni-öbölben mégiscsak az első fegyveres összecsapásra került sor, ahol a déli Konföderáció csapatai északiakra támadtak, és megkezdődött a testvérháború.
A világ első polgári demokráciájában az unió vitathatatlan sikerei ellenére már évtizedek óta mérgezte a közhangulatot a rabszolgaság intézményének eltérő megítélése. „A fiatalok késekkel az agyukban jönnek világra” – írta elborzadva a kortárs, Ralph Waldo Emerson filozófus. Az 1820-as Missouri-kompromisszum ugyan elodázta a kérdés élére állítását, és hűtötte a mérges indulatokat. De egyre világosabban látszott, hogy a rabszolgaság nem pusztán jogi vagy közgazdasági kérdés, hanem erkölcsi is, méghozzá leginkább az.
Képtelenség az ország egységéről beszélni úgy, hogy közben egy az emberi létezés lényegére vonatkozó alapkérdésre homlokegyenest eltérő válasz adjon az ország két – földrajzilag elkülönülő – fele. Míg az egyik igazolhatatlannak tekintette, hogy embereket rabszolgaságra kényszerítenek, addig a másik fele nem csak elfogadta, de a rabszolgatartást védendő jognak tekintette. Míg az Észak az emberek közti teljes jogegyenlőséget tűzte ki céljának, addig a Dél számára egyre inkább a rabszolgatartás jelentette identitása súlypontját.
Pedig rabszolgát tartani – pusztán jogi és gazdasági szempontból nézve – már mind nehezebb volt 1861-hez közeledve, és egyre kevesebb déli ültetvényes kiváltságának számított. Ők viszont uralták a déli politikai intézményeket, és valós súlyuknál fontosabb szerepet játszottak az országos politikában is. Sokáig ügyesen használták ki a még XVIII. század végén kialakított szövetségi intézményrendszert és találékonyan zsarolták az északi politikai elitet, sőt 1854-től – Nebraska és Kansas csatlakozásával az unióhoz – számbeli fölényben is kerültek a rabszolgatartó államok.
Csakhogy az urbanizálódott, iparosodott, népesebb, gazdagabb és demokratikusabb északi államok fokról-fokra maguk mögött hagyták a délieket. A Washingtontól és a jenkiktől való függetlenség, az állami szuverenitás, kulturális identitás hangsúlyozása, a patriarchális hagyományok felértékelése az ipari kapitalizmussal és modernitással szemben valójában előjogaik leplezésére szolgált. Az elmaradottság és az igazságtalanság értékként történő beállítása ma sem ismeretlen jelenség, ahogyan az sem, hogy a vezetetteket sikerül megtéveszteniük a felelőtlen politikai vezetőknek, és sikerül magukat azonosítani az országgal, illetve saját érdekeiket közérdekként beállítani.
Az abolicionista északiak végső morális igazsága sem jelentette azt azonban, hogy a polgárháború során az északiak mindegyike úriemberként viselkedett volna, vagy a déliek mindegyike aljas lett volna. Polgárháborúban, háborúban az egyén szintjén többnyire a túlélés kap hangsúlyt, és nem a nagy igazságok, a kölcsönös sérelmek pedig igazolhatónak tüntetnek fel akár erkölcstelen és gonosz tetteket is. Abnormális helyzetekben (és ilyen a háború is) talán túlságosan szigorú normális döntéseket elvárni. Mindazonáltal vajon nem éppen ilyen szélsőséges körülmények között kellene megmutatkoznia leginkább az emberségnek?
