Történelmi alkotmányunk egyik legfontosabb alkotója volt a királlyal szemben megfogalmazott rendi, nemesi szabadság elismeréseként kiadott Aranybulla. Rendiség mér rég nincs, az államformánk köztársaság, mégis érdemes felidézni az ősöreg oklevelet. Időszerűségét az is adhatná, hogy az Alaptörvény szerint „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Beláthatjuk, ez nem könnyíti meg az alkotmánybírók dolgát. Mert ugyan mi köze lehet, mondjuk, az elfogadása idején kétségtelenül vívmánynak tekintett Aranybullának a lex CEU-hoz vagy a civilellenes törvényekhez? Nem sok. De azért (nem jogi, hanem politikai értelemben) egy kicsi mégiscsak lehet. Mert a maga idejében az Aranybulla is szabadság(jog)okról meg a főhatalom korlátozásáról szólt.
Az Aranybulla jelentőségét jól mutatja, hogy jogtörténészek szívesen hasonlítgatták az angol Magna Charta Libertatumhoz (1215), amely valóban részben hasonló kérdéseket tárgyalt. A hasonlóság azonban leginkább annak köszönhető, hogy a királynak és a királyi birtoknak hasonlóan fontos, kiemelt szerepe volt mindkét országban, nem úgy, mint például a francia királynak hazájában. Angliában és Magyarországon sem a hűbériség tankönyvi változata alakult ki. És a társadalmi mozgások is hasonlóak voltak akkoriban ezen a két egymástól távoli helyen.
II. András (Endre) király kénytelen volt engedményeket tenni a kiváltságosoknak, akiket több sérelem is ért. A királyi pénzrontás, az „idegenek” előtérbe tolása vagy az uralkodó távolléte, túlzó külpolitikai törekvései és külországi háborúskodásai (Halics, keresztes háború) ellenállásra sarkallták őket. Erről szól Katona József történelmi drámája, a Bánk bán. (Nem tisztünk Gertrúd királynét megvédeni, de nemzetközi toposznak számított a középkorban, hogy a király maga nem lehet rossz, csak álnok tanácsadói, más hitűek, leginkább zsidók és külföldi felesége tévesztik meg.)
Mozgalom indult a királyi önkénnyel szemben. Érdekes módon leginkább egyháziak voltak a szervezők. A szembenállás nem vezetett el fegyveres harcig, mint Angliában, de azért elég fenyegető lehetett, ha a királyt rá lehetett venni arra, hogy megerősítse a nemesek korábbi kiváltságait (szabadságait), és a bulla még az ellenállás jogát is deklarálja. Az okirat utolsó pontja ugyanis arról szól, ha a király a szabadságokat semmibe venné, akkor a nemesek következmények nélkül, egyenesen jogszerűen állhatnak ellen. Aligha véletlen, hogy királyi kérésre az okmánynak éppen ezt a pontját semmisítette meg az Országgyűlés 1687-ben.
A többször megerősített Aranybulla a későbbi értelmezés szerint megszabta a királyi hatalom határait a (nemesi) nemzettel szemben. És ez teszi időszerűvé most is. A hatalmat meg kell szelídíteni, a hatalmat korlátok közé kell szorítani – ez a nemzeti érdek, nem pedig a teljhatalom.
