„Az európai nők közül a svájciak jutottak utolsóként választójoghoz, mégpedig 1971-ben.” Ezt szokás mondani, noha Liechtensteinben még később történt meg mindez, csak 1984-ben. Azért még az országos svájci referendum eredménye sem minden szavazáson jelentett automatikus részvételt a nőknek. Némelyik kanton körömszakadtáig ragaszkodott a férfiak politikai előjogához, így Appenzell Innerrhodent csak a szövetségi bíróság 1991-es ítélete tudta rákényszeríteni arra, hogy ismerje el nők szavazati jogát.

Sorozatban 18. alkalommal rendelte el a strasbourgi bíróság, hogy egyik ügyfelünknek, akit a tranzitzónában tartanak fogva, ismét biztosítsanak ételt a magyar hatóságok. Másfél év alatt 28 embert éheztettek a határon válogatás nélkül: keresztényt és muszlimot, férfit és nőt egyaránt. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának köszönhetően ügyfelünket egy hét sanyargatás után nem éhezteti tovább az idegenrendészeti hatóság. A Magyar Helsinki Bizottság összeállítása arról, amit a tranzitzónás éheztetésről tudni kell.

Videónk A 17. éheztetés után készült

Hans Kelsennek (1881–1973) óriási szerepe volt a jogról való gondolkodás megváltoztatásában, az alkotmánybíráskodás elméleti és gyakorlati megalapozásában, illetve az emberi jogok kikényszeríthetőségének megteremtésében. A nürnbergi per előkészítősében is dolgozott, valamint az ENSZ jogi kereteinek kiépítésében. A XX. század egyik legnagyobb hatású jogtudósa volt. (Bibó István is sokat tanult tőle, igaz, részben el is fordult tőle.) Komikusan hangzik, de szokás őt „a jog- államtudományok Beethovenjének” nevezni, abban azonban valóban hasonlítható a komponista zsenihez, hogy míg ő az európai zenét, addig Kelsen az európai jogtudományt újította meg.

„Szovjet Vietnam.” Szokás így emlegetni a szovjet Vörös Hadsereg majdnem tíz évig tartó katonai intervencióját és háborúskodását Afganisztánban. 1979-ben szuperhatalomként vonultak be, s csalódott és nimbuszát veszített, vert seregként vonultak ki onnan. Egyesek szerint a szovjet birodalom itt kapott végzetes sebet és ebbe pusztult bele. Hogy melyik volt az ok, melyik az okozat, az afganisztáni háború vagy a birodalom végzetes gyengesége, ma már akadémikus kérdésnek tűnik. Egy biztos, a háború mérhetetlen szenvedést jelentett az agán népnek és a szovjet embereknek. Következményei pedig máig hatnak.

Aligha állt szándékában megújítani az etikát, a jogot vagy politikát. Az 1320-as évekig teológusnak, filozófusnak számított, de rendjének, a ferenceseknek a konfliktusa a pápával új utakra sarkallta vagy inkább kényszerítette William Ockhamet. Meglehet, a részleteket tekintve tán semmiben sem számít elsőnek, de szellemi összteljesítménye mégis forradalminak tekinthető. Meglehetősen pikáns helyzet ez egy nominalista esetében, aki irtózott az elhamarkodott általánosítástól.

„A vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal.” E szöveg nem a felvilágosodás idején született, hanem a császárkori Rómában. És nem valamiféle tét nélküli bölcselkedésben, hanem jogszabályban szerepelt.

A hagyomány e naphoz köti a keresztények üldözésének végleges lezárását, részbeni kárpótlásukat és a kereszténység teljes emancipációját Rómában. A jeles esemény következtében a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatértek otthonaikba, az elkobzott javak visszaszálltak előző gazdájukra, akkor is, ha nem magánszemély, hanem a helyi egyház volt az eredeti tulajdonos. Fontos fordulat volt a milánói ediktum nem csak az üldözötteknek, de a vallásszabadság általános ügye szempontjából is.

A „szovjet köszönöm”, így nevezte A második világháború c. nagy emlékiratában Winston S. Churchill a sztálingrádi csatát és szovjet győzelmet. Joggal. Hiszen volt ugyan több lényeges fordulat is a háború hat éve alatt, de míg addig leginkább a nácik és szövetségeseik győzelmei határozták meg az események menetét, Sztálingrádnál fordult a kocka, innentől kezdve már főleg az antifasiszta szövetségesek sikerei alakították a háború menetét.

Huszonkét éve hunyt el Solt Ottilia (1944–1997). Egyre kevesebben tudják, ki volt ő, pedig kiemelkedő alakja volt a hazai szociális és emberi jogi mozgalomnak. Nem csupán az idő fedi el jelentős életművének valódi kontúrjait, hanem az emlékére rakódó legendák és ellenlegendák, olykor egyenesen rágalmak. De az is igaz, hogy a bizonyos értelemben romantikus regényhősöket idéző figurája miatt sokan már életében legendaként tekintettek rá, noha egyáltalán nem tartott igényt az „egyszemélyes nemzeti intézmény” vagy a „morális iránytű” gőgös és valóságidegen szerepére.

A miniszterelnök és a kormánysajtó fel van háborodva, hogy azért is jár kártalanítás a fogvatartottnak, mert „nem süt be a nap”. Csakhogy a nem megfelelő világítás nem „ügyvédi ügyeskedéstől” vagy a „bírói önkénytől” válik jogsértővé, hanem a jogszabályok tekintik annak. Nem véletlenül. Hónapokat és éveket tölteni természetes fény hiányában, súlyos egészségi és pszichés károsodással jár. Pedig az ítéletek szerint a szabadságvesztést nem középkori tömlöcökben, hanem tisztességes körülményeket biztosító börtönökben kell végrehajtani.

Benjamin Franklinről, Washingtonról vagy Jeffersonról mint az Egyesült Államok korai történetének megkerülhetetlen figuráiról mindenki hallott már. Jóval kevesebben tudnak errefelé a szövetségi Legfelsőbb Bíróság első elnökéről, John Marshallról (1755–1835), akinek szintén meghatározó szerepe volt abban, hogy a függetlenség kivívása után milyen úton indult el siheder országa, mik lettek az amerikai jogállam fundamentumai, és mit is jelentenek a gyakorlatban a szabadságjogok.