„Az európai nők közül a svájciak jutottak utolsóként választójoghoz, mégpedig 1971-ben.” Ezt szokás mondani, noha Liechtensteinben még később történt meg mindez, csak 1984-ben. Azért még az országos svájci referendum eredménye sem minden szavazáson jelentett automatikus részvételt a nőknek. Némelyik kanton körömszakadtáig ragaszkodott a férfiak politikai előjogához, így Appenzell Innerrhodent csak a szövetségi bíróság 1991-es ítélete tudta rákényszeríteni arra, hogy ismerje el nők szavazati jogát.
Meglepően sokszor fordult elő a történelemben, hogy maguk a privilegizáltak mondanak le előjogaikról vagy terjesztik ki azokat a társadalom más csoportjaira, korábban jogfosztottakra. Így tett például az utolsó, 1848-as rendi országgyűlés is, amely megalkotta a népképviselet új szabályait, de az 1989-es hazai pártállami parlament vagy a dél-afrikai apartheid rezsim is, amely önfelszámolta magát. Az efféle gesztusok többnyire, persze, kényszerből vagy józan belátásból fakadnak. Úgy látszik, Svájc férfi lakossága sokáig nem észlelte a kényszer vagy a belátás serkentő jeleit. Merthogy a nők országos választójogának megadásáról egyedül az ő jogukban állt szavazni, ám nem hajlottak anyáik, feleségeik vagy lányaik politikai emancipációjára.
A különutasságához és függetlenségéhez mindig is ragaszkodó Svájc ebben a kérdésben sokáig nem számított különcnek. Így például az egyébként kifejezetten gálánsnak mondható 1848-as magyar választójogi törvény a hazaárulók, gyújtogatók, csempészek és gyilkosok mellett még a nőktől tagadta meg kategorikusan a választójogot. Nyugaton sem volt különb a helyzet. A XIX. század második felében választójogot követelő szüfrazsetteket jó esetben kinevették, rossz esetben börtönbe zárták. Wyoming állam, Új-Zéland és Ausztrália voltak az első fecskék, Európában pedig az Oroszországhoz tartozó Helsinki Nagyhercegség, vagyis a mai Finnország. De az I. és különösen a II. világháborút követően egyre-másra váltak a nők választókká és választhatókká. Nálunk pl. 1919-től, a franciáknál 1944-től, az olaszoknál 1946-tól.
A népszavazásairól híres Svájcban nem is olyan egyszerű országos referendumot kiírni, ahhoz a kantonok jóváhagyása szükséges. Ez a női választójog kérdésében először 1959-ben jött össze, de a férfiak akkor elvetették a jogkiterjesztést. Ebben nem csak a maradiság, de az is szerepet játszott, hogy a választójoghoz kapcsolódott a sorkötelezettség, és svájci férfiak (ahogyan akkoriban más országok férfijai is) elképzelhetetlennek tekintették a női katonákat.
Az „erjedés” azonban a referendum elbukása ellenére is megindul. Egyes kantonok megadják a választójogot, és a közvélekedés is nagyot fordul, így 1971-ben már kétharmados többséget kap a női választójog. A hatvanas évek nagy életmód-forradalma a svájciak gondolkodását is átformálja.
Persze, nem mindenkiét. A mai képünk elhanyagolt, szurtos kislánya egy korabeli, nemre buzdító népszavazási plakáton látható. Visszavárja anyukáját, akit nyilvánvalóan annyira elkábított a „gyöngébbik nemre” oly veszélyes választójog, hogy fúrton-fúrt egyik szavazóurnától a másokig tántorog ahelyett, hogy családjával törődne és hazamenne, ahol eleve a helye volna. Az orrtúrás és a törött virágszál pedig egyenesen civilizációs kataklizmát és szörnyű kriminális következményeket sejtet. Svájc azonban nem omlott össze a nők választójogától, ahogyan más ország sem, csak igazságosabb és élhetőbb lett.
Bizonyos értelmezés szerint a választójog nem is klasszikus emberi jog, viszont azt kevesen vitatják, hogy állampolgári jog, amely – „méltányolható megszorításokkal és megkötésekkel” – megilleti az ország összes polgárát. Na, éppen ezekről a „méltányolható” körülményekről szól a választójog kiterjesztésének dicsőséges története. Kétszáz éve még csak alig voltak olyanok, akik igazságtalannak tekintették a nők választójogi diszkriminációját, száz éve már megindult a jogkiterjesztés, és ma, ahogyan komolyan vehető ember nem vitatja el a nők politikai jogait, úgy azt sem, hogy a nők részvétele nélkül nincsen demokrácia.
