„A vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal.” E szöveg nem a felvilágosodás idején született, hanem a császárkori Rómában. És nem valamiféle tét nélküli bölcselkedésben, hanem jogszabályban szerepelt.
A hagyomány e naphoz köti a keresztények üldözésének végleges lezárását, részbeni kárpótlásukat és a kereszténység teljes emancipációját Rómában. A jeles esemény következtében a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatértek otthonaikba, az elkobzott javak visszaszálltak előző gazdájukra, akkor is, ha nem magánszemély, hanem a helyi egyház volt az eredeti tulajdonos. Fontos fordulat volt a milánói ediktum nem csak az üldözötteknek, de a vallásszabadság általános ügye szempontjából is.
Valahogyan az ediktummal is (legyen az milánói vagy nantes-i) úgy vagyunk, mint a Pragmatica Sanctióval vagy az apostoli királysággal, iskolában kötelességszerűen felmondjuk, de fogalmunk sincs, mi fán terem. Az ediktum uralkodói rendeletet jelent. Rendben. De hol volt még 313-ban Milánó? A mostani helyén, csak akkoriban Mediolanumnak hívták a várost.
Constantinus császárnak (avagy Nagy Konstantinnak) uralkodótársával, Liciniusszal felbolydult birodalmat kellett lecsendesítenie és kormányoznia. Mediolanumban találkoztak, hogy rendezzék közös dolgaikat és országuk sorsát. Diocletianus rendeletei (ediktumai!) nyomán nem is olyan régen csapott magasra a keresztényüldözések harmadik hulláma. A keresztényellenesség propagandafegyverét a császárok mindig akkor vették elő, ha nagy bajban voltak. (Ismerős, ugye?) Constantinus azonban más utat választott. Észlelte, hogy a lassan három évszázados hit nem csupán nehezen tiporható el, a növekvő számú és befolyású keresztény közösség pedig egyre kevésbé alkalmas a megvetett „ördögi” kisebbség áldozati szerepére, hanem éppenséggel ez a vallás lehet az, amely stabilizálja ingatag hatalmát.
A legendák szerint a fiatal császárnak a Milvius hídi döntő csata előtt látomásban vagy álomban jelent volna meg egy keresztény szimbólum, a kereszt vagy a Krisztus-monogram azzal a felirattal, hogy „ezzel győzz!” / „e jelben győzni fogsz!” Constantinus a csodás jelet katonái pajzsára rajzoltatta, és győzött.
Igazság szerint a későókorban igen divatosak voltak az efféle császári látomások. Nagy Konstantinnak álmában például korábban Apollón is segített abban, hogy pontosan tudja, mit is kell tennie. Igaz, akkoriban még szoláris kultuszban gondolkozott, nem Krisztus egyházában.
De a csodás víziók mellett szerepet játszhatott a döntésében az is, hogy a császári udvarban több egyházi férfiú is élt, ők is súghattak neki ezt-azt. Meg hát a megelőző szenvedélyes keresztényaprító uralkodók sorsa is óvatosságra inthette Constantinust. Nero, Decius, Valerianus és Galerius is rút véget ért. A fiatal császár egyébként is vonzódott a monoteizmushoz, és mint korábban az illír katonacsászárok, úgy ő is a mindenható világi monarchia támaszát kereste egyfajta erős államvallásban. Uralkodása alatt meg is köttetett a császári hatalom és keresztény egyház szövetsége. Ennek lett aztán a következménye a társuralkodó Licinius elleni 324. évi diadalmas hadjárat. Mert míg Constantinus akkor már a kereszténység védelmében lépett fel, addig Licinius ragaszkodott a milánói ediktum eredeti értelmezéséhez, a mindenki számára egyforma vallásszabadság elvéhez. De ez egy másik történet.
Az Emberi jogi kalendáriumunk szempontjából az most fontosabb, hogy egy korábban üldözött vallást a milánói ediktum révén az állam egy csapásra tolerált, sőt „bevett” vallássá emelt. A keresztényeknek ezentúl nem kellett választaniuk a bujkálás és a mártíromság szörnyű alternatívái között, hitüket a római birodalomban szabadon élhették meg.
