A szabályszerű gyanúsítotti figyelmeztetés ma már minden jogállami büntetőeljárás szerves része. Nem volt mindig így. Ernesto Mirandát emberrablás és nemi erőszak miatt ítélték el. Az ítéletet leginkább a beismerő vallomásra alapozta a bíróság, amit Miranda az elfogása után két órával később tett. (Ő látható mai képünk bal szélén.) Csakhogy a rendőrök nem tájékoztatták jogairól, és leginkább arról, hogy joga van hallgatni és ügyvédet kérni, így a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a rendes bíróság ítéletét és új eljárásra kötelezte. Megszületett az ún. „Miranda-figyelmeztetés”, ami az egyik biztosítéka annak, hogy törvényes eljárás nélkül senkit ne lehessen megfosztani szabadságától.
Ernesto Miranda nem volt ártatlan. Mint később bebizonyosodott, valóban ő követte el a terhére rótt förtelmes bűncselekményeket. A kirendelt védőjeként eljáró Alvin Moore viszont nagy szolgálatot tett a jogállamnak, amikor a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, és elérte, hogy egy kikényszeríthető formalizált biztosítéka is legyen a törvényes büntetőeljárásnak.
Moore azt akarta elérni, hogy a törvénytelenül a gyanúsított tájékozatlanságára építő beismerő vallomást rekesszék ki a bizonyítékok közül. Erre sem az első fokon, sem a másodfokon eljáró arizonai bíróság nem volt hajlandó, mondván, az Alkotmány ötödik kiegészítése nem vonatkozik a rendőrségi kihallgatásokra. Ráadásul Miranda a kihallgatás után aláírta a vallomását, hogy nem állt kényszer alatt.
A szövetségi Legfelsőbb Bíróság 5–4 arányban viszont 1966. június 13-án úgy döntött, hogy sérültek Miranda alkotmányos jogai, amikor kihallgatása előtt nem figyelmeztették jogairól. A Legfelsőbb Bíróság annak a kereteit is megalkotta, mit is kell elmondani minden terheltnek: a rendőrnek közérthetően tájékoztatnia kell a gyanúsítottat arról, hogy nem kell válaszolnia a kérdésekre, hogy ha mégis válaszol, akkor az, amit mond, azt felhasználhatják ellene egy későbbi bírósági eljárás során. Joga van ahhoz, hogy ügyvédje jelenlétében hallgassák ki. És ha nincs pénze ügyvédre, akkor ingyenes kirendelt védőt kaphat. Ha ez a figyelmeztetés elmarad, akkor a gyanúsított vallomása nem használható fel a későbbi tárgyalás során.
A Legfelsőbb Bíróság döntse nyomán az USA tagállami mind megalkották a maguk „Miranda-szabályait”, a rendőrök pedig egyenfelszerelésként kis kártyákat kaptak, amikre rányomtatták a helyi szövegváltozatot. Aztán világszerte elterjedtek ezek a szabályok. Nálunk a büntetőeljárási törvény tartalmazza a terhelti figyelmeztetést.
Mirandát egy év múlva aztán elítélték a korábbi vádak miatt, de már nem a beismerő vallomása alapján, hanem mert a rendőrök összegyűjtöttek egyéb tanúvallomásokat is. Hosszú börtönbüntetést kapott, aztán feltételesen szabadult, utána újra visszakerült, de egy hónappal az újabb szabadulása után egy kocsmai verekedésben leszúrták. A feltételezett elkövető, bizonyos Moreno már élt a vallomástétel megtagadásának lehetőségével, és mivel a rendőrök nem találtak kellő bizonyítékot a bűnösségére, nem lehetett őt elítélni, szabadult.
Mielőtt az isteni igazságszolgáltatásról kezdenénk merengeni, vagy a Miranda-figyelmeztetést „a bűnözők mentsvárának” tekinteni. A vádlott bűnösségére annak ellenére nem találtak elegendő bizonyítékot, hogy a gyilkosságot nyilvános helyen, tanúk előtt követték el. Vagyis komoly esélye volt annak, hogy valóban nem ő volt a gyilkos.
A beismerő vallomást sok évszázadon át a „bizonyítékok királynőjének” tekintették. Mindent megengedhetőnek tartottak a megszerzése, kicsikarása érdekében. „A cél szentesítette az eszközt.” Amint a nyomozók megszerezték, gyakorlatilag véget is ért az eljárás, méghozzá – hitük szerint – sikerrel. Csakhogy ez egyáltalán nem volt így. Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy az inkvizíciós kínvallatások jogszerűbbek és hatékonyabbak lettek volna, mint a jogállami keretek között maradó nyomozások. Tehát a mostani büntetőítéletek megalapozottságában és igazságosságában mégiscsak sokkal jobban bízhatunk, mint a középkoriakéban.
A terhelti figyelmeztetés nem a bűnözőnek segítség, hanem az eljárás alá volt állampolgárnak, aki lehet bűnös vagy ártatlan. És paradox módon magának a büntetőhatalomnak is segít, mert garantálja, hogy az állam emberei tisztességesen járjanak el, kiterjedt nyomozást folytassanak, több bizonyítékot szerezzenek be, ne csak a beismerő vallomást forszírozzák, és ne a terhelt tájékozatlanságán múljon a nyomozás sikeressége.
A beismerő vallomás szerepe azért ma is igen jelentős. A mi büntetőeljárási törvényünk a terhelt beismerő vallomását például azzal „díjazza”, hogy beismerő vallomás esetén nem kerül sor vádemelésre vagy enyhébb elbírálásra nyílik meg a lehetőség. Hogy jó-e ez, azon lehet vitatkozni, de legalább praktikus.
