Komoly lendületben volt az ellenzéki liberális politika az 1840-es évek elején. Ezt a lendületet Széchenyi István egyre rosszkedvűbben, sőt sértve szemlélte. Van azonban úgy, hogy a sértettség és az „aktuálpolitikai szándék” eredeti eszméket terem. Széchényivel ezt történt: a magyar politikai számára „felfedezte” a kisebbségekkel szembeni toleranciát és a többesidentitás fontosságát. Nem csak ő tehetett róla, hogy a kortársak és követőik nem értékelték mindezt kellőképpen, és nem vált belőle erős politikai program.
Széchenyi István többnyire rögtönzött beszédeket tartott, ez nem jelenti azt, hogy rövidek lettek volna. Éppenséggel a felsőházi, a főrendi táblán való szónoklatai meglehetősen hosszúak voltak, órákig is eltartottak, és a hallgatóságtól feszült figyelmet igényeltek. Az ülésteremben fel s alá járó gróf többnyire lazán összefüggő részekből alkotta meg mondanivalóját, és az is előfordult, hogy amit a többiek felvezetésnek, szónoki előkészítésnek hittek, valójában maga volt a beszéd és a mondandó. Kossuth „a teremben szerteszórt gyöngyöknek” nevezte ezeket a felszólalásokat.
1842. november 27-én azonban teljesen más beszédet tartott. Igaz, a helyszín sem a pozsonyi diéta volt, hanem az Akadémia közgyűlése, amelyet az elnök Teleki József hiányában alelnökként Széchenyi nyitott meg a Vármegyeházán. Mint Naplójából is kiderül, napok óta készült már a fellépésre, és a beszédét előre megírta, még titkárának, Tasner Antalnak is kikérte a véleményét. A jól felépített szónoklat előadása 2 óra 10 percet vett igénybe, és nem minden fülnek volt kedves.
Széchenyi ezekben az években szerepét kereste a politikában. Igaz, többnyire máskor is. De ez egy szokatlan időszak volt a korábbiakhoz képest. Az 1830-as években egyértelműen ellenzékinek számított, de felnőtt mellette egy másik nemzedék, amely tisztelte ugyan, de nem mindenben értett vele egyet. Megritkult körülötte a levegő. Egyre inkább a múlthoz tartozott, ő pedig továbbra is irányítani akart. A parancsoláshoz és az egyéni megoldásokhoz szokott, romantikus lelkületű és a mániákus depresszió tüneteit produkáló Széchenyi ezt nehezen viselte.
Nagy fájdalma volt, hogy már egykori közeli szövetségesei „sem értették meg”, sőt még a régi barát Wesselényi Miklós báró is a Széchenyi nemzetmegváltó képzeteiben egyre inkább valamiféle Antikrisztussá felnövesztett Kossuth mellé állt. Merthogy a felívelő csillagzatú Kossuthtal volt a legtöbb baja, és azzal, amit szerinte leginkább megtestesített az ifjú, börtönéből frissen szabadult politikus. A tehetséges Kossuthnak ráadásul egy olyan fegyver volt a kezében, amellyel Széchenyi beszédeivel és röpirataival képtelen volt felvenni a harcot, és ez a korszak legfontosabb újságja, a Pesti Hírlap volt. A gróf azért harcolt, hogy legyen végre ellenzéki közvélemény, és amint lett, az bírálat tárgyává tett őt is. A történelemből ismerős helyzet, de nehéz elviselni.
Széchenyi ezek után, akár elismerte, akár nem, igyekezett magát „középre pozícionálni”, valahova az az udvarhű, maradi konzervatívok, illetve a viszolyogva méricskélt haladár reformisták közé. Mint ma is tudható, ez mindenkor igen nehéz feladat, és olykor nincs is sok teteje. Ezeknek az éveknek az irodalmilag tán legizgalmasabb terméke volt az izzó Kelet Népe (1841) pamflet, amely azonban hozzájárult, ahhoz hogy Széchenyi még inkább elszigetelődjön a politikában: magányos vezér maradt új tábor nélkül.
1842 későőszén már a magyar számított a hivataloknál használatos nyelvnek, de még két év kellett ahhoz, hogy a hivatalos nyelv az államélet minden szintjén a magyar legyen. Az ellenzék minden túlzás nélkül lázban égett, mégpedig nacionalista lázban. Abban a hitben voltak, hogy a hivatalossá emeltetett magyar nyelv ismerete és használata majd magyarrá teszi a magyar korona országainak többségében nem magyar etnikumú lakosságát. Széchenyi fogást keresett a politikai ellenzéken, és itt kétségtelenül talált is. A nacionalista túlkapások és türelmetlenség megütközést keltett a „többi hungarus népfajban”, románban, szlovákban (tótban), németben, szerbben és horvátban. A buzgó magyar nacionalisták között szép számban akadtak etnicisták is, akik elvárták a teljes azonosulást a magyar „nemzetiséggel” (nemzettel).
Az öltözködésében sokszor piperkőc módjára extravagáns Széchenyi István a ruhaválasztásával is jelentőséget adott közszerepléseinek. Az Akadémiai beszédéhez – mint Gergely András történész írja – „szlávos jellegű kaftánt” választott. De a lényeg a szöveg, amelyet néhány hónap múlva nyomtatásban is kiadatott (A Magyar Academia körül).
Egy akadémiai szöveghez méltóan a felvilágosodás elismerésével indított, amely szerint a konfliktusok többnyire a meg nem értésből vagy félreértésből adódnak. „Ámde mibül támad emberek közt legtöbb zavar és ekképp legtöbb nyomorúság? – kérdem. Tán abbul, mert szívtelenek, rosszak? Valóban nem; hanem legfőképp azon felette egyszerű okbul, mert nem értik egymást.” Itt a hallgatóság még hihette, hogy az Akadémia alapítója csupán a nyelvre, a nyelvnek pallérozására, korszerűsítése gondol, de már ez a bevezető gondolat felvillantja, hogy a másokkal, más népekkel szembeni, bizony, toleranciára volna szükség a (relatív) többségnél.
A legfontosabb megállapítása, és a hallgatóság ellenzéki tagjait ez háborította fel leginkább (mint Naplójában elégedetten írta: „Pulszky [Ferenc] elsápad a dühtől”), hogy „a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még”. Ne felejtsük, a nyelvújítás kezdete óta elfogadott tétel, miszerint „nyelvében él a nemzet”. Márpedig Széchenyi nem csak azt mondja, hogy ez nincsen feltétlenül így, hanem azt is, hogy önmagában a hivatalos nyelvhasználat még nem eredményez egységes politikai közösséget. A hallgatóságnak feltette a szónoki kérdést: „nemzetiséget [a magyar nemzethez tartozást] csak úgy rákenhetni bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mint például meszet falra, vagy mázat fazékra?”
Nyilvánvaló, hogy Széchenyi nem tekinthető modern liberális politikai gondolkodónak vagy nacionalizmuskutatónak, de szövegében már ott a lényeges, korát megelőző felismerés: egy embernek, egy csoportnak sokféle identitása lehetséges, amelyek, ha nem bolygatják őket, szépen összebékíthetők és nem gerjesztenek konfliktusokat.
Bár Széchenyi Akadémiai beszéde vitán felül „aktuálpolitikai célokat szolgált”, és leginkább Kossuthot és követőit támadta, mégis olyan fontos dologról foglalt állást, amely a „történelmi Magyarországnak” kulcsproblémája maradt „holtáig”, és amelyet végül nem sikerült megoldani. Hogy a nacionalizmusok időszakában egyáltalán lehetséges lett volna kezelni a helyzetet, nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy a politikai kutyaszorítóban lévő gróf nagyon mást mondott, mint akkoriban dívott: türelmet szorgalmazott nemzetiségi kérdésekben és elvetette a bősz etnicizmust. Emberképe és állampolgárképe ebben sokkal közelebb állt a mostani liberális antropológiához, mint kora türelmetlen liberálisaiéhoz.
