A német szokásjog is megengedte, hogy a szegények fát gyűjthessenek, és ne fagyjanak meg. Az 1840-es évek változott a szabályozás, és megalkották az ún. „falopási törvényt”, amely elzárással, pénzbírsággal büntette a „faelvételt”, így a gallyak, a rőzse összeszedését is. A Napóleon után Berlin fennhatósága alá kerülő Rajna-tartományban 1836-ban például 150 ezer esetben jártak el „fatolvajok” ellen, ami a büntetőügyek 77 százalékát (!) tette ki. Mindezt Karl Marxtól tudhatjuk. Az „Egy Rajna-vidéki” álnéven publikált cikksorozata 1842-ben jelent meg a Rheinische Zeitungban.
Miért fontos ez ma? Egyrészt lényeges szerepe volt Marx filozófiája és politikai programja szempontjából, aki ekkoriban vált szocialistává. Ennél azonban nekünk, mai magyar olvasóknak fontosabb, hogy a cikkei időszerűek maradtak számunkra, mert a 170–180 éves regulákhoz hasonló drákói jogszabályok nálunk is vannak. Csak míg ott és akkor parázs vita dúlt, nálunk simán, vita nélkül fogadta el őket a parlament 2012-ben.
A publicista Marxot leginkább az izgatta, miért kellett V. Károly egyébként drákói Btk.-ját tovább szigorítani, és megtiltani azt, hogy a „tulajdonnélküli” szegények összeszedhessék a gallyakat az erdőben. A törvényhozás egyáltalán nem volt egységes a kérdésben.
A városok egyik küldöttje például arról beszélt, hogy a súlyos büntetés, ami hosszú fogságig terjedhet, még a különben jó úton járó embereket is a bűnözés útjára viheti. A börtönben összekerülhetnek notórius tolvajokkal. Ezért szerinte a száraz gallyfa gyűjtését vagy elvételét szabálysértésnek kellene tekinteni, nem pedig bűncselekménynek. Erre egy másik városi képviselő azzal replikázott, hogy az ő vidékének erdőségeiben gyakran előfordul, hogy a fiatal fákba először csak belehasítanak, majd miután elszáradnak, gallyfának tekintenek.
„Ennél elegánsabb és ugyanakkor ennél egyszerűbb módon már nem is lehetne a fiatal fák jogáért ledönteni az emberek jogát. […] A fabálványok győznek, és az emberáldozatok hullanak!” – szúrt oda a fiatal újságíró. Feltűnt neki az is, hogy az új törvény miatt a gallyfaszedést szigorúbban büntetik, mint a valóságos falopást. Ez az aránytalanság nálunk is fennáll, hiszen ha a boltból eltulajdonítunk 6 üveg brandyt (á 8 ezer forint), akkor megúszhatjuk szabálysértéssel, de ha akárcsak egyetlen ágat vágunk le fejszével vagy fűrésszel, máris bűncselekményt, vétséget követünk el. Az is visszás, hogy a hatályos Btk.-rendelkezés csak az erdei fákra vonatkozik, a gyümölcsösben vagy az árokparton, esetleg a Városligetben kivágottakra már nem.
Marx egyetértve idézte Montesquieu-t, aki A törvények szelleméről szóló művében így ír: „Kétfajta romlottság van: az egyik, amikor a nép nem tartja meg a törvényeket; a másik, amikor a törvények rontják meg a népet. Ez gyógyíthatatlan baj, mert magában az orvosságban rejlik.” Marx szerint ha a törvény egy cselekményt, ami szabálysértésnek, kihágásnak is nehezen nevezhető, bűncselekménynek tekint, akkor „a törvény hazudik, és a szegény ember egy törvénybe foglalt hazugságnak az áldozata lesz”.
Az illegális fakivágást, a magántulajodon sérelmét mi nem látjuk általánosságban véve bagatell ügynek, de nem értünk egyet azzal, hogy az okozott kártól függetlenül a jogalkotó bűncselekménynek tekintse. Helyes államcélnak tekintjük a magántulajdon védelmét, de helytelennek tartjuk, hogy ma nálunk éppúgy nincs különbség kisebb súlyú szabálysértés és súlyosabb bűncselekmény szankcionálása között, mint fakihágás és falopás közt a XIX. századi Poroszországban. Hogy nincs ez jól, abban Marxnak ma is igazat lehet adni.
Mint ahogy abban is, hogy az aránytalan, az elkövetett cselekmény súlyához képest túlzó büntetés romboló hatású. Ahogy a trieri szerző írta: „A valóságos bűntett körülhatárolt. A büntetésnek körülhatároltnak kell lennie már azért, hogy valóságos legyen, s bizonyos jogelv szerint kell körülhatároltnak lennie, hogy méltányos legyen. A bűntettesnek a büntetésben saját tettét kell látnia. Büntetésének határa tehát tettének határa kell hogy legyen. […] A büntetésnek nem szabad nagyobb irtózatot keltenie, mint a vétségnek, a bűntett gyalázatának nem szabad a törvény gyalázatává változnia; az állam talaja alá van aknázva, ha a szerencsétlenség bűntetté vagy a bűntett szerencsétlenséggé válik.”
Felfigyelt arra is, hogy csak a súlyosító körülményeknek (élőfa kivágása, szekerce- helyett fűrészhasználat) volt jelentősége, az enyhítőeknek már nem. De a rajnai landtagban folyó vita során szóvá tette ezt egy városi küldött is, akinek szemet szúrt, hogy „az egész törvényben nincs egy értékmegjelölés, amelynek alapján a büntetést súlyosbítanák vagy enyhítenék”. A magyar Btk.-nak ebben a passzusából azért nem hiányzik az értékmegjelölés – világosan ki van ugyanis mondva, hogy az nem számít: bármilyen kicsi is a kár, büntetni kell, valamint a kárérték csakis a büntetés súlyosítójaként jöhet szóba. Ezt neveznék jogfejlődésnek?
Külön pikánssá teszi a magyar helyzetet, hogy a 2012-es törvénymódosítás előterjesztője egy bizonyos Mengyi Roland volt. Ő az a volt kormánypárti képviselő, akit most szeptemberben jogerősen négy év letöltendő szabadságvesztésre ítéltek különösen nagy vagyoni hátrányt okozó, bűnszövetségben elkövetett költségvetési csalás bűntettének kísérlete és más bűncselekmények miatt. Ropog az avar az őszi erdőben.
