A kelet-berlini munkásfelkelés olyan volt a kelet-európai kommunista blokknak, mint a Szovjetuniónak a kronstadti lázadás 1921-ben. Mindenki számára fontos tanulságokkal járt. A hatalmon lévők azzal szembesültek, hogy az új, elvileg magát proletárdiktatúrának nevező rezsim egyik legkomolyabb ellenfele éppen a városi néptömeg, leginkább a munkásság lehet. A társadalom pedig megtanulhatta, kíméletre ne számítson, ha a rendszer alapjait támadja.
1949-ben egyértelmű lett, hogy Németországot tartósan kettéválasztották. Nyugaton megalapították a Német Szövetségi Köztársaságot, amely demokratikus alkotmányt kapott és piacgazdaság maradhatott. Míg keleten sztálinista gyakorlat szerint kormányoztak, államosították a gazdaságot és a politikai életben a szovjet birodalmi érdeket kiszolgáló kommunista uralom kezdődött. Már az ötvenes évek elején eltagadhatatlan volt az életszínvonal-különbség a nyugati és a keleti német ország között. A keletnémet munkásság különösen elégedetlen volt, és aki tehette, inkább kivándorolt nyugatra. A hatalmas emigráció az összeomlás szélére sodorta a keletnémet gazdaságot.
A sztálinista pártvezetés jellemző módon a munkateher növelésével „kívánt úrrá lenni a fenyegető veszélyeken”. 1953 májusában változatlan bér mellett egységesen 10 százalékkal emelték a munkanormát. A Sztálint követő új szovjet pártvezetés megérezte a veszélyt, és elérték, hogy 10 százalékkal csökkentsék a fogyasztói árakat. Az engedmények azonban nem értek semmit, a német munkásokban akkora volt a felháborodás, hogy előbb sztrájkok kezdődtek, majd zavargások törtek ki az összes nagyvárosban. Június 17-én a berlini Minisztériumok Házánál a sok tízezres tömeg már többpártrendszert, szabad választásokat és a gyűlölt pártvezetők távozását követelte.
Amikor leverték az épületről a vörös csillagot, a karhatalmisták a tömegbe lőttek, és a szovjet katonaság „megtisztította a teret”. Az egyenlőtlen küzdelem aztán a város több pontján újra fellángolt, de a sortüzek és tankok ellen nem volt esélyük a berlinieknek. Délutánra már csendes volt a város.
150–200 ember halhatott meg, 5000-et tartóztattak le, utóbb 1200-at ítéltek el.
A berlini felkelés volt az eső jelentős a kelet-európai rendszerellenes megmozdulások sorában, amelyekben a nagyipari munkásság kulcsszerepet vállalt.
