„Szovjet Vietnam.” Szokás így emlegetni a szovjet Vörös Hadsereg majdnem tíz évig tartó katonai intervencióját és háborúskodását Afganisztánban. 1979-ben szuperhatalomként vonultak be, s csalódott és nimbuszát vesztett, vert seregként vonultak ki onnan. Egyesek szerint a szovjet birodalom itt kapott végzetes sebet és ebbe pusztult bele. Hogy melyik volt az ok, melyik az okozat, az afganisztáni háború vagy a birodalom végzetes gyengesége, ma már akadémikus kérdésnek tűnik. Egy biztos, a háború mérhetetlen szenvedést jelentett az agán népnek és a szovjet embereknek. Következményei pedig máig hatnak.
1979 karácsonyától a szovjet katonák zeneszó mellett vonultak be Afganisztánba, hogy aztán mintegy 14 ezren cinkkoporsóban térjenek vissza. Már akinek megtalálták a holttestét. A szovjet sebesültek száma ennek többszöröse volt. Ez ugyan eltörpül az amerikaiak vietnami vesztesége (58 ezer halott, 153 ezer sebesült) és különösen az afganisztáni áldozatok száma mellett (1 millió halott, 1,5 millió sebesült, legalább 5 millió menekült), de mindez az önhitt, elkábított, magát legalább katonai értelemben sebezhetetlennek gondoló szovjet társadalmat teljesen készületlenül érte. Merthogy a központi propagandát – először Oroszország történetében – éppen akkor felülmúlta a valóság közvetlen hatása. A pangás éveit egyébként is felváltotta a kendőzhetetlen káosz és a fojtogató agónia. A glasznoszty egyik vezető témája lett a Vörös Hadsereg csődje és a háború értelmetlensége. A szovjet emberek szeme előtt a hősökből háborús bűnösök vagy nyomorult emberi roncsok lettek. A Szovjetunió pedig Afganisztán zord hegyei között szűnt meg mint szuperhatalom.
Ha van ennek az elcsépelt mondatnak értelme, hogy „rosszkor voltak rossz helyen”, akkor erre az intervencióra biztosan lehet alkalmazni. Afganisztán sohasem volt ideális terepe inváziós seregeknek, háborús sikereket ugyan el lehet ott is érni, de az országot pacifikálni – erre tanít a történelem – lényegében máig lehetetlen. A kiismerhetetlen domborzati viszonyok, a bonyolult geopolitikai helyzet, a nemzetiségi, vallási, törzsi megosztottság, a drog, a vérbosszú és az erőszak mélyen gyökerező kultúrája egyesével is nagy feladat elé állítják a megszállókat, hát még így együtt.
Brezsnyevék ráadásul kifejezetten rossz időt választottak a beavatkozásra. Az is igaz, hogy nem volt ez magától értetődő. Az 1970-es évek enyhülési folyamata látszólag jelentősen tágította a szovjet külpolitika lehetőségeit. A nyugati világ – mint kiderült, átmeneti – nehézségeit, a Helsinki-konferenciát vagy a SALT-egyezményeket azonban túlértékelte Moszkva, a harcias Brezsnyev-doktrína – és ezt is kevesen látták akkor – valójában önmaga ellen fordult, és látni engedte a Szovjetunió strukturális és szuperhatalmi gyengeségeit. Zbigniew Brzezinski, Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója felismerte ezt, ahogyan a 1980-as évek republikánus adminisztrációja is, és ezért támogatták a mudzshedeket. (Persze, az amerikaiak is megfizették ennek az árát, mert ezek a „mélyen hívő szabadságharcosok” jelentik majd az Amerika-ellenes iszlamista terroristák hátországát. Al-Kaida, bin Laden, Nairobi, Aden, szeptember 11. stb.)
Az is igaz, hogy a szovjetek eredetileg nem akartak beavatkozni, de a pakisztáni katonai puccs és az iráni iszlám forradalom utáni zavaros helyzetet meghívásnak tekintették. Rosszul értelmezték az afganisztáni történteket, ahol gyorsan váltották egymást a rövid életű, de annál erőszakosabb rezsimek: Moszkva saját térségi helyzete megőrzése miatt is szükségesnek tekintette a beavatkozást. De ennél is többet remélt: erősebb pozíciót. Hazardírozott és veszített. Sokat. Ki tudja, mi lett volna, ha Gorbacsov nem kerül hatalomra, és nem látja be: ez a háború megnyerhetetlen. A szovjet csapatokat fokozatosan vonták ki az országból, 1988-ban már nyilvánosan is elismerték: elsőrendű cél, hogy minél hamarabb egyetlen katonájuk se legyen ott. A fővárost, Kabult 1989. február 5-én hagyta el az utolsó orosz katona, tíz nap múlva már egyetlen sem volt belőlük ebben az átokverte országban.
