„Hagyják már közbeszólni a szónokot is!” Kesernyés humorral erre kérte az egyik ellenzéki képviselő a magukról megfeledkezett kommunista képviselőtársait az Országgyűlés 1947. október 8-iki ülésnapján. Valódi lincshangulat uralkodott az ülésteremben. Moór Gyula (1888–1950), a legnagyobb valódi ellenzéki párt, a Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Párt vezérszónokának beszéde ingerelte fel ennyire a kormánypárti képviselőket. Ez az a párt, amelyik nem hagyta szó nélkül a „kékcédulás választásokat”, azt, hogy a kommunisták megpróbálták elcsalni a választásokat. Az ellenzéki párt „jutalma” az lett, hogy az ő képviselőinek mandátumait vették el novemberben. Moór Gyula 71 évvel ezelőtti beszéde már ezzel a forgatókönyvvel is számolt.
A „kékcédulás választásokat” követően 1947 szeptemberében megalakult a Dinnyés-kormány. Látszatra semmi különös nem történt, mert hát ugyanaz a koalíció vezette tovább az országot, mint 1945 óta folyamatosan. Ugyanazok a pártok adták a kormánytöbbséget, sőt – bár a legtöbb szavazatot Rákosi Mátyás kommunistái kapták, és a legtöbb mandátum is hozzájuk került – még a miniszterelnök is kisgazda maradhatott. Valójában azonban 1945-höz képest sok minden megváltozott. Az akkor abszolút többséget szerző kisgazdákat 1947-re a kommunistáknak sikerült felszalámizniuk és kompromittálniuk, így a választók is elfordultak tőlük. Elsősorban a kommunisták aknamunkájának köszönhetően a komoly gondokkal nekiinduló magyar demokrácia permanens válságát élte. A Moszkvából irányított puccsisták csak annyiban kívántak az ország érdekében kormányozni, amennyiben az egyeduralmuk előkészítését szolgálta. És így bár az újjáépítés élén feszítettek, valójában politikájuk destruktív volt. Egyetlen más politikai szereplő sem érezhette magát biztonságban tőlük.
Az elcsalt 1947-es választásoknak azt a szerepet szánták a kommunisták, hogy demokratikus úton képesek lesznek megragadni a hatalmat. Ez azonban mégsem sikerült. Noha félmillióval (10%-kal) kevesebben szavazhattak, mint 1945-ben, mert a választójogot politikai alapon szűkítették, sőt a Rajk László vezette Belügyminisztérium önkényesen további százezreket megfosztott a szavazás lehetőségétől (korabeli számítások szerint például a névjegyzék manipulálásával 186 ezer „jobboldali” szociáldemokratát rekesztettek ki), és a pártok indulását is korlátozták, az ún. polgári pártok mégis meglehetősen jól, a vártnál mindenképpen jobban szerepeltek.
Az egyik ilyen „üstökös párt” volt az egykori kisgazda Pfeiffer Zoltán ügyvéd vezette és egy hónappal a választások előtt alapított Magyar Függetlenségi Párt (MFP) is, amely a leadott közel 5 millió szavazatból végül 671 ezret (13,43%) vitt el (eleinte 738 ezret, de Rajkék ebből is „lecsíptek”), és a negyedik legnépszerűbb párt lett. A „győzteskompenzációnak” köszönhetően (akkor „prémiumnak” nevezték ezt) ugyan a kormánypártok a választási eredményükön felül hozhattak be újabb képviselőket, de az MFP még így is 49 mandátuma volt a 411 fős Országgyűlésben.
A párt egyik vezetője Moór Gyula volt, aki a kormányprogram vitájában mondta el nevezetes beszédét. A konzervatív jogász professzor a kommunisták vezérszónokát, Révai Józsefet követte, aki briliánsan gonosz beszédet tartott. De azért a szépen formált mondatok, szellemes oldalvágások és kérlelhetetlen logika ellenére így is kilógott a lóláb. Az érvelés magabiztosságát mégiscsak a szovjet megszállás biztosította, sőt ez volt a végső érv. – Miért tesszük így? Mert mi megtehetjük – ez a summázata Révai amorális szónoklatának. A szabadságjogok vagy a demokratikus szabályok tisztelete sokadlagos szempont a hatalom akarásához képest, amely uralom (a „nép képviselete”) „természetszerűleg” csakis őket, a kommunistákat illeti meg.
Mai szemmel különösen árulkodóak ezek a mondatok: „Megmondom őszintén – ez a pártom véleménye –, hogy mi az egyéni kezdeményezés szabadságát csak ennek a szociális igazságnak és a hároméves tervben kifejeződő közérdeknek a keretein belül kívánjuk biztosítani.” „Erős, egységes, homogén koalícióra van szükségünk. A választás egyik nem kevésbé fontos célja az volt, hogy ezt a homogenitást a kormányzatban és a koalícióban elérjük.” „Mi egyáltalán nem vagyunk szerelmesek sem a kivételes hatalomba, sem az erőszakba. […] Az emberi jogok csak olyan demokráciákban válhatnak valósággá, amely megsemmisítette ellenségeit, mert a demokrácia ellenségei az emberi jogok ellenségei.” [Itt kiáltotta be a kereszténydemokrata Barankovics István, hogy „ez megfordítva is áll!”] Révai arról is beszélt, hogy a polgári pártok „rágalmazást és lelki erőszakot” alkalmaztak kampány során. Sőt az MFP-re mutatva azt állította Pfeiffer pártjáról, hogy „féllábbal az illegalitás talaján áll” és „az idegen reakció zsoldosa”. De tán ennyi elég is ahhoz Révai szemforgató és fenyegetőző szövegéből, hogy ráérezzünk az ülés hangulatára.
Moór Gyula jogász professzor a Horthy-korszakban nem volt hangos rendszerkritikus vagy ellenálló. Szép tudományos és egyetemi karriert futott be Szegeden és Budapesten. Ezt azonban nem a rendszernek tett politikai gesztusoknak köszönhette, hanem figyelemreméltó, ma is érvényes jogbölcseleti teljesítményének. (Érdekesség, hogy a joghallgató Mészöly Miklósban, a későbbi nagyszerű íróban és a majdani Magyar Helsinki Bizottság első elnökében is felismerte a talentumot, és tanszékére invitálta.) Kant követőjeként az 1943-as akadémiai székfoglalójában fontosnak találta kiemelni: „Szabad akaratú eszes teremtmény számára... az államhatalom erkölcsileg csak akkor elviselhető, ha nem zsarnoki, vagyis ha a politikai szabadság útján a hatalomnak alávetettek maguk is beleszólhatnak a hatalom gyakorlásába.” A diktatúra minden változatát elutasította.
Moór tehát nem kompromittálódott, szakmai és morális tekintélyét még tudományos és politikai ellenlábásai is elismerték, így például Bibó István is. Eleinte mai hősünk „politikai nézeteivel sem volt különösebb baj”. A háborút követő koalíciós időszak elején rövid ideig még a pesti egyetemet és az Akadémiát is vezethette. 1945-ben a Nemzetgyűlés tiszteleti tagjává választották, ők tizenketten olyanok voltak (pl. Kodály vagy Szent-Györgyi), akik addigi életművük, a nemzetnek tett szolgálatuk alapján érdemelték ki a képviselőséget.
Moór Gyula kívánatosnak tekintette a demokráciát és a földosztást, de nem támogatta az államosítást, és volt bátorsága megszállásnak nevezni a szovjet megszállást. 1947-ben viszont már kétségbevonhatatlanul „rendszeridegennek” számítottak azok a nézetek, amelyek Németországban az akkori kereszténydemokraták baloldalára voltak jellemzőek. Bár ő is változott, de nem annyira, mint a kommunisták és a szovjetek zaklatta ország.
Nagyon fontos fejlemény, hogy Moór vezérszónoklata előtt nem sokkal Moszkva megalapította a Kominformot, amely nyíltan hangoztatott célja az volt, hogy a kommunisták „ragadják meg a hatalmat” a megszállt államokban. Az erőszakot immár nem kellett különösebben palástolni többet. Eddig is tömegével börtönöztek be, tüntettek el, feketítettek be, kényszerítettek emigrációba nem kommunista vezetőket, a folyamat innentől felgyorsult és a terror még nyersebbé vált. A többpárti parlamentarizmus a végóráit élte. Mindenki reakciósnak, sőt faszisztának lett kinevezve, aki nem volt kommunista.
Moór Gyula először is visszautasította a csalások és a külföldi konspiráció kommunista vádját. Majd arról beszélt, hogy bár a „a választások köztudomás szerint nem voltak sem szabadok, sem tiszták, mégsem került ki belőlük baloldali többség”. Moór – tán vitathatóan – a polgári erőkhöz sorolta a kisgazdákat is, és szerette volna a szociáldemokratákat is megnyerni a valódi („tisztultabb”) demokrácia megvédésére. Merthogy a „polgári” pártokat nem osztálypártokként definiálta, hanem olyan politikai erőként, amely a kollektivista felfogás ellentétét jelenti: „polgár az, aki kollektivizmussal szemben a magántulajdon intézményéhez és a polgári szabadságjogokhoz ragaszkodik”. A szabadság eszményéhez való ragaszkodás azonban nem jelenti az egyenlőség eszméjének teljes elvetését, merthogy a demokrácia polgári változatában „a szociális igazságosság követelményeit ki lehet elégíteni, sőt a mi népünk sajátos életszemlélete mellett jobban lehet kielégíteni a polgári életforma mellett, mint a kollektivista rendszer mellett”. A fentieken túl kívánatosnak tekintette még az egyéni kezdeményezés és felelősség elismerését, a jogrend csorbítatlan uralmát, a köztársaság törvényeinek mindenkitől való feltétlen respektálását”.
A kommunisták a választások előtt nemigen számoltak az MFP-vel mint komoly politikai erővel. A párt jó szereplése igazság szerint még Pfeifferéket is meglepte. Moór ezzel magyarázza, hogy a szavazást követően miért is támadt rájuk teljes erejével a kommunista demagógia: „Íme, így születik meg egy összeesküvés. Először egy rágalmazó lap hasábjain tűnik fel, azután kimunkálja a kommunista rendőrség. […] A gátlás nélküli harc természetesen nem áll meg az összeesküvés és a puccskísérlet meséjénél. Ha nagyobb szabású közönséges bűncselekményeket lepleznek le újabban, akkor a kommunista sajtó azt írja, hogy ezeket – valutázást, textiljegy-hamisítást, embercsempészést vagy hasonlókat – a Pfeiffer-párt tagjai követték el.”
Moór nagy türelemmel és bátran viselte a beszéde alatti bekiabálásokat, hazugságokat, mocskolódást („pofátlanság, Horthy-vitéz, keretlegény, fasiszta, svábmentő, darutollas, Hitler beszél most”, stb.), valamint azt, hogy nem csak a választási eredményüket, de létük jogosságát is elvitatták az ordibáló kormánypárti képviselők, mondván, „a demokráciával való visszaélés az, hogy egy ilyen párt egyáltalán létezik”.
A szónok és pártja is számolt azzal, hogy míg a kommunisták nyilvánvaló felelősségét a kékcédulázásban nem fogja megállapítani a választási bizottság („petíciós bíróság”), addig az ő mondvacsinált, valójában soha el nem követett „csalásuk” miatt nagy eséllyel elveszítik majd mandátumaikat. „Ezzel sikerülne az a nagy bűvészmutatvány, amikor is a választópolgárság polgári többséget dobott be a cilinderbe, a magyar kommunista párt azonban baloldali többséget varázsolna és húzna ki belőle.” A többi pártnak pedig tudtára adta, hogy „utánunk ők következnek”.
Moór Gyula külön is szólt arról az elfogadhatatlan gyakorlatról, hogy az állam szervei (kommunista) pártérdeknek rendelődik alá. „Végtelenül elszomorító, hogy egy ilyen erkölcsi gátlásnélküliség, egy ilyen Machiavellit megszégyenítő machiavellizmust a magyar közéletben szóhoz juthatott és szerepet játszhat. Ha ez a napjainkban egyre jobban terjedő machiavellizmus általánossá válik, nézeteim szerint romlásba viszi a nemzetet.”
Moór Gyula nagyhatású beszédében nem csak leleplezte a kommunisták valódi szándékát és módszereik valódi természetét, de leltárt is készített a koalíciós „közjátékról”, miszerint erős és pártokon átívelő összefogás nélkül most következik be a demokráciakísérlet vége. Márpedig az ellenzéki pártok, és különösen a kormánypártok semmi szolidaritást nem mutattak a „jég verte” Pfeifferékkel.
A MFP vezérszónoka jól látta, mi fog az országban történni, és azt is, hogy kiket terhel ezért a felelősség. Az „ötvenes évek” terrorjának mértékét azonban még ő sem láthatta előre, vagy tán nem akart ezzel riogatni. Érdemes felidézni egy-két személy sorsát, akik így-úgy érintve voltak a parlamenti vitában. Az ülésen elnöklő Nagy Imrét 1958-ban végzik ki elvtársai. A szintén az ülést vezető szociáldemokrata Kéthly Annát előbb bebörtönzik, majd a forradalom után emigrációba kényszerítik. A harmadik elnöklő, a kisgazda Implon Ferencet kuláklistára kerül, és 1956 után börtönbüntetésre ítélik. Az akkori belügyminisztert, Rajk László még két évig élhet, aztán felakasztják. A Moór „hattyúdaláról” bekiabáló Szőnyi Tibort majd vele együtt végzik ki. Az itt még szintén hangoskodó Zöld Sándor Rákositól való félelmében 1951-ben előbb kiirtja családját, majd magával is végez. És így tovább…
Moór Gyula 1948. január elsejétől nyugdíjazzák az egyetemen, 1949-ben akadémiai tagságától is megfosztják. Egy évre rá meghal. Alakját és életművét igyekeztek a tudományos emlékezetből is kiradírozni. Újrafelfedezésében az ifjú jogkutatónak, Szájer Józsefnek vitathatatlan érdemei voltak, 1988-ban ő rendezett róla először kiállítást a Bibó-kollégiumban, Moór Gyula elfeledett műveinek válogatást is ő szerkesztette egybe. Itt jelent meg először ez a beszéd is. Ma is érdemes elővenni, a tanulságok nem évültek el.
