Demokratikus rendszerek nem léteznek tisztességes választások nélkül. Az 1947-es országgyűlési választások nyilvánvalóvá tették: a Magyar Köztársaság már nem parlamentáris respublika és nem jogállam többet. A permanens kommunista puccs egyik kulcseseményéről beszélünk. A „kékcédulás” csalásokról és más manipulációkról mindenki tudott, töméntelen bizonyíték állt rendelkezésre, de fékek és ellensúlyok hiányában, a kommunisták által megszállt állami intézmények közreműködésével éppenséggel a csalások leleplezőit büntették meg, és a csalók húztak hasznot az eljárásokból. Rossz világ következett a demokratákra és a jogállamiság híveire.
„Mikor felértünk ide az útmenti feszülethez, hogy itt aztán szokás szerint megálljunk, megpihenjünk, addig [Rendl] Sándor nagybátyámnak merő udvariasságból elmagyaráztam, hogy szüleim és barátaik miként fogják meghamisítani a soron következő parlamenti választásokat, s ötévesen még azt is tudtam, hogy a hamisítást Rajk belügyminiszter irányítja és szervezi” – idézi fel a hetven évvel ezelőtti személyes történetét Nádas Péter a Világló részletek c. monumentális önéletírásában.
Az író szülei kommunista káderek voltak, akik emlékei szerint nem találtak semmi kivetnivalót a demokratikus alapintézmény, a választás elcsalásában. De ha találtak is volna, akkorra már ez el volt döntve, és az éca Moszkvából érkezett, pártszerűtlen (és veszélyes) lett volna ellenszegülni. A kommunistáknak a hatalom megragadásához azonban még szükségük volt a demokrácia kulisszáira. Még a legvadabb diktatúrának is meg kell őriznie a legalitás látszatát.
A csalásoknak politikai boszorkányüldözésekkel és jogszabály-módosításokkal készítették elő a terepet. Erősen megkurtították a választó névjegyzéket, 10%-kal kevesebben szavazhattak, mint 1945-ben. De aztán még ennél is kevesebb embernek volt lehetősége voksolni, mert a névjegyzékbe nem vettek fel további félmillió „jobboldali szavazót”. A lakó-nyilvántartási törvényt úgy módosították, hogy a lakóhelyüktől távol, szervezetten, tömegesen akár többször is szavazhassanak a kommunista választók anélkül, hogy a lebukástól tartaniuk kelljen. Meg is tették, úgy szavaztak, ahogy előírták nekik – mindezt pártfeladatnak tekintették, amely a nemzetközi imperializmus és fasizmus térnyerését volt hivatva feltartóztatni, illetve a demokrácia és a néphatalom megvédését szolgálta. Márpedig a cél szentesíti az eszközt.
Mintegy 60–120 ezer ilyen csaló szavazat lehetett. És hiába készült némely csalásról jegyzőkönyv, hiába protestált a legnagyobb ellenzéki tömörülés, a 670 ezer voksot kapó Magyar Függetlenségi Párt, az MKP megúszta, és a választási csúcsszerv, az ONB (vezetője: Major Ákos) az ellenzéki párt mandátumait semmisítette meg.
A választások azonban mégsem hozták a csalók által várt eredményt. Az MKP így is csak 22%-ot kapott, az általa vezetett Baloldali Blokknak nem jött össze az abszolút többség és a kormányzásba újra be kellett vonni a megtépázott, leszalámizott kisgazdákat. De néhány hónap múlva a moszkovita kommunisták már nem a demokrácia nevű játékot játszották, új játék következett, amelynek szabályait ők alkották, amelyeket bármikor kedvükre módosíthattak.
