Barátjának, a liberális lapszerkesztő Donald Woods-nak is köszönhető, hogy Steve Biko (1946–1977) meggyilkolása nem maradt a dél-afrikai apartheid vérmocskos „belügye”, hanem – túlzás nélkül – világbotrány lett belőle, amely politikai erjedéshez, végeredményben a rendszer bukásához vezetett. A fekete polgárjogi aktivistát és szakszervezeti vezetőt azok kínozták és verték halálra, akik a faji felsőbbrendűségük biztos tudatában mindent megengedhetőnek tekintettek a rendszer védelmében. Az állam előbb megpróbálta eltitkolni a történteket, utóbb fatális véletlenként beállítani, de a faji gyűlölet motiválta erőszak és az, hogy a titkosrendőrség felülállhatott az emberi jogokon, a rendszer lényegét jelentette. És ezt a sowetói lázadás gyerekáldozatai meg Biko halála után már nem lehetett tovább takargatni. Hiába a hidegháború meg a kereskedelmi érdek, Dél-Afrika elszigetelődött korábbi nyugati szövetségeseitől.
A Biko meggyilkolásáról szóló dal 1980-ban került fel Peter Gabriel albumára. Donald Woods-nak, a Daily Dispach szerkesztőjének megrázó, Bikóról szóló könyve ekkor már két éve megjelent. (Ebből készült az 1987-ben bemutatott Kiálts szabadságot! c. film.) Woods könyvében elmeséli barátságukat, és azt, hogyan formálódott a fehér liberális nézőpontja, hogyan értette meg a radikális (nacionalista) fekete ellenállás mozgatórugóit Biko hatására.
A fekete polgári jogi harcos tehetségének köszönhetően orvosi egyetemre járhatott. Már ott bekapcsolódott a mozgalomba, és diákszervezetet alapított. Nézetei – mint ahogyan másoké is – a fokozódó elnyomás hatására radikalizálódtak. Biko eleinte nem hitt a megbékélés lehetőségében, gyors és gyökeres változásokat akart, amibe belefért az erőszak is. (Ebben az időben a bebörtönzött Mandela is távol állt még a később „szivárványnemzet” néven ismertté vált koncepciótól.) Biko a fehér liberálisokkal sem tartott fenn kapcsolatot, igazság szerint erőszakmentes, „jogfetisiszta”, evolutív, reformista taktikájuk és főleg leereszkedő paternalizmusuk bosszantotta leginkább. Ennek köszönhetően sokan a liberálisok közül őt fekete rasszistának tekintették. Barátsága Woods-cal azonban változtatott alapállásán.
Hamar felkerült a titkosrendőrség feketelistájára, az egyetemet sem fejezhette be. „Nemzetbiztonsági kockázatot jelentett.” Rettentően szigorú magatartási szabályokat írtak neki elő, lényegében házi őrizetbe került, és szűk családján kívül egyszerre egy embernél többel nem lehetett egy helyiségben. Biko sportot űzött a titkosrendőrök megvezetéséből és a regulák áthágásából. A sowetói lázadás leverése, 1976 júliusa után ez már különösen veszélyessé vált, de ez nem tette őt óvatosabbá. Egy úttorlasznál elfogták és előállították. 1977. szeptember 12-én halt meg. Először azt mondták, hogy éhségsztrájkba pusztult el. Aztán az lett a hivatalos változat, hogy Biko maga idézte elő sérüléseit, mégpedig azzal, hogy fejjel neki szaladt a zárka falának. Külső és belső nyomásra a hatóságok kénytelenek voltak nyilvános meghallgatást tartani, amely nem talált felelőst hősünk haláláért. Senki ellen nem emeltek vádat, mert az orvos szakértők nem találtak egyértelmű bizonyítékot Biko kínzására, ahogyan kapcsolatot sem találtak egy esetleges bántalmazás és a halál között.
Az új, alkotmányos rendszerben sem vontak felelősségre senkit Biko haláláért, noha eljárást azért indítottak a tények megismerése érdekében. Ez nem büntetőeljárás volt, hanem a megbékélés jegyében lefolytatott tényfeltárás, amely azonban ismételten nem vezetett eredményre, lévén az ügyben érintett öt rendőr ellentétes vallomást tett az Igazság és Megbékélés Bizottsága előtt. Ezzel elvileg megnyílt annak a lehetősége, hogy mégse kapjanak amnesztiát, ám mégiscsak elkerülték a felelősségre vonást, mert nem gyűlt össze elegendő bizonyíték bűnösségükre.
