Joseph Beuys „nyugatnémet” képzőművész 1964-ben javaslatot írt az NDK vezetőinek: mivel a berlini fal túl alacsony, helyes lenne 5 cm-rel megemelni. Az is csavar volt a dologban, hogy a szintemelést úgy lehetne kivitelezni, miszerint a falat alulról emelik el a talajtól. Beuys javaslatát nem fogadták meg a keletnémet vezetők, viszont a berlini falat egészen 1989-as lebontásáig pénzt és fáradtságot nem kímélve „csinosítgatták”. Az 1980-as években a korábbi szimpla drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezők létesítésével igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket. Így válhatott ez a „műtárgy” a diktatúrák stupid kegyetlenségének örök szimbólumává.
Falat, kerítést többnyire azért építenek, hogy az illetékteleneknek kívülről ne lehessen behatolni a védett területre. Van, persze, ellenpélda is. A madárkalitkát, juhaklot, istállót, illetve a börtönt azért építik, hogy a benne lévők ne mehessenek el. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) vezetőinek éppen ez volt a szándéka a Nyugat-Berlint körülzáró fallal: oda keletnémet állampolgár ne menekülhessen át. Hogy jószágnak vagy inkább rabnak tekintették-e őt, most ezzel ne foglalkozzunk.
Mindenesetre az is furcsává teszi a berlini falat, hogy építését – ameddig lehetett – igyekeztek titokban tartani. Még napokkal korábban is tagadták, hogy ilyesmire készülne a pártvezetés. Augusztus 13. éjjelén aztán a kelet-német néphadsereg és a rendőrség megszállta a város szovjet szektorát, és megkezdték a szektor lezárását útakadályokkal és különféle erődítésekkel. Először 160 kilométer hosszú drótkerítést telepítettek Nyugat-Berlin köré. A kelet-berliniek ezután csak hatósági engedéllyel léphettek át a nyugati szektorba, és viszont. Augusztus 15-én megkezdték az ideiglenes akadályok helyett a téglafal építését. A nyugati szövetséges városparancsnokok jegyzékben tiltakoztak ugyan a város négyhatalmi státusának megsértése miatt, de a szovjetek azt 24 órán belül visszautasították.
A „német csoda” már évekkel korábban elkezdődött az ország nyugati felében, amihez képest a keletei területek valósága, a kínzó szabadsághiánya és egyre nyilvánvalóbb gazdasági hiánya egyre nagyobb kontrasztot mutatott. A versenyt már ekkor elbukta az NDK az NSZK-val szemben. 1949 és 1961 között hatalmas tömegek szöktek nyugatra: az NDK 17 millió lakosából mintegy 2,6 millióan vándoroltak át az NSZK területére, ez a folyamat pedig súlyos munkaerőhiányt idézett elő a szocialista államban. A krízis az 1961-es esztendőben tetőzött, ugyanis a berlini határszakasz lezárásáig – tehát augusztus 13-áig – több mint 207 000 ember távozott az NDK-ból.
Nyugat-Berlin és a Nyugat a fal elkészülte után sem szűnt meg vonzani a menekülőket. Az érvényben lévő tűzparancs miatt mintegy 200-an veszítették itt életüket.
