A hírneves orientalista, Vámbéry Ármin egyetlen gyermeke valójában nem február 28-án, hanem 29-én látta meg a napvilágot, csak hát nem akartunk vele kiszúrni mi is, ha már balszerencséjére csak négyévente ünnepelhette születését. De félre az elménckedéssel, igazság szerint Vámbéry Rusztemnek (1872–1948) mindenképp szerepelnie kell Emberi jogi kalendáriumunkban.
Pedig – mint ahogy írja róla méltatója, Szász Zoltán – „igazi elitlény” volt, aki „a tehetség, a kultúra és a planetáris láthatár kincsét kapta szinte már születési örökségül”. Kozmopolitának vagy gentlemannek is teljes joggal mondhatták, aki fölényesen túllép a világ parlagiságán. (Ez a gyerekkorban készült portré is elárul valamit talán a karakteréről.) Régi vágású volt, való igaz, de modern gondolkodású magyar polgár – ezt már Valuch Tibor történész írja róla.
Vámbéry Rusztem életét a jogtudomány, a politika és a publicisztika háromszögében éli le. 24 évesen szerez ügyvédi oklevelet, majd az igazságügyi tárca törvény-előkészítő osztályához kerül, aztán rövid időre bíró lesz, és a budapesti jogi kar tanárának nevezik ki. Polgári radikálisként az őszirózsás forradalom cselekvő részese, tagja a Nemzeti Tanácsnak. 1920-ban az ellenforradalmi kurzus megfosztja katedrájától, noha nemzetközileg elismert kriminológus és közkedvelt előadó.
Ügyvédi irodát nyit, s mint a „szegények ügyvédje” válik széles körben ismertté. Leghíresebb perei a politikai véleménynyilvánításhoz és a szólásszabadság ügyéhez kapcsolódnak. Ő a védőügyvédje Rákosi Mátyásnak a második bűnperében. De védencei között ott van József Attila is. Vámbéry szerint „minden szabadságjognak sarkpontja és végső forrása a véleménynek és véleménynyilvánításnak a sajtó szabadsága”. Anélkül „a demokrácia minden egyéb intézménye: választójog, esküdtszék, önkormányzat csak üres szólam”. Mint láthatjuk, a szabadságot és demokráciát egymásból következő értékeknek tekintette. És így viszonyult a jogállami intézményekhez is.
Úgy találta, hogy a szabadság többet, mást jelent a kényszer vagy a szükségszerűség hiányánál. A társadalmi szabadság elsősorban az egyéni képességek kifejtésének esélyegyenlősége, a politikai szabadság pedig lehetőség az egyénnek szabad akarata és véleménye kinyilvánítására. Az egyéni szabadságjogok legigazságosabb és leghatékonyabb korlátjának a demokratikus jogállam intézményeit és mechanizmusait tartotta. A demokráciának csak az egyik alapjellemzője a többségi elv, ám a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása ugyanolyan fontos.
Bár türelme és munkakedve elnyűhetetlennek látszott, a ’30-as évek végének fasizálódó közhangulata őt is emigrációba kényszerítette. New York-ban telepedett le. Ott sem hagyott fel az írással, és a demokratikus Magyarország eszméjének szolgálatával. Realista volt ugyan, de hitt a változásban, a fejlődésben. 1947-ben elvállalta a washingtoni magyar követség vezetését, félév után azonban – látva a kommunisták brutális módszereit hazájában – lemondott. Újabb félév telik el, amikor szülőföldjétől messze mint menekült és meg nem értett „elitlény” távozik el a földi életből.
