A Kongói Szabadállam mint a megvalósult földi pokol híresült el. II. Lipót belga király magánbirtokán hosszú időn át háborítatlanul folyhatott a helybeli lakosság brutális kizsákmányolása, megalázása, kínzása és legyilkolása. Abban, hogy a visszafogott becslések szerint 1,5–3 millió áldozatot szedő terrornak végül 1908-ban mégis véget vetettek, a nemzetközi nyomásnak is komoly szerepe volt. A közvélemény szemét azok a szakszerű és megrázó híradások nyitották fel, amelyek elsősorban Robert Casement diplomata-politikus (1864–1916) és Edmund Dene Morel (1873–1924) újságíró nevéhez köthetők. Utóbbi volt a belga felelősség-elhárítás elleni nemzetközi kampány motorja is. Bizony, külföldről támogatta a tömeggyilkosságok elleni harcot. Az ő születését ünnepeljük ma.
Közép-Afrika egyike a Föld legszerencsétlenebb és potenciálisan leggazdagabb területeinek. Az egykori Belga Kongó története gyarmatosítása óta vérrel íródik. II. Lipót király nevéhez fűződő népirtás az egyik első viszonylag jól dokumentált genocídium. És abban is az elsők közé tartozik, hogy a nemzetközi felháborodás nyomán némileg „finomult a kín”, így a király kénytelen volt átadni „magánbirtokát” a belga államnak. De az elképesztő nyersanyagkinccsel rendelkező, 1960 óta független Kongóban máig nincsen béke és biztonság.
Mi, magyarok, leginkább Joseph Conrad klasszikus kisregényéből, A sötétség mélyén címűből kaphattunk képet a századfordulós Kongó borzalmairól. (Ez alapján készült F. F. Coppola filmes látomása, az Apokalipszis most, amely vietnámi háborús környezetbe helyezi át a könyv cselekményét.) Conrad személyes élményeit írta meg, hajós kapitányként szolgált a Kongó-folyón, és sok mindennek szemtanúja lehetett. A mű 1899-ben jelent meg, amikor már egyre több hír érkezett Európába a Kongóban uralkodó pokoli állapotokról.
Brit misszionáriusok beszámolói és fotói a megcsonkított emberekről, levágott kezekről és koponyahalmokról elborzasztották az európai közönséget. E. D. Morel volt az első, aki szisztematikusan gyűjtötte és publikálta a bizonyítékokat a lipóti vérprés működéséről. A király védekezni kényszerült. Eleinte igyekezett a veszteségeket kisebbíteni és a beszámolókat hitelteleníteni. Később a felelősséget át akarta hárítani a törzsi vezetőkre és az arab rabszolga-kereskedőkre, és bár a „piszkos munkát” valóban ők végezték el, a megbízói lánc (munkavezetők – törzsfők, rabszolga-kereskedők – koncessziós vállalatok) végén mégiscsak a szemforgató királyhoz lehetett eljutni, a legtöbb hasznot ő húzta Kongó elsőszámú kincséből, a gumiból.
Morel cikkeinek hatására egyre több bizonyíték látott napvilágot, egyre több szemtanú bátorodott fel, és II. Lipót végül elveszítette a propagandaháborút. Morel és a korábban Kongó Szabad Államban dolgozó, majd brit diplomatává vált ír Roger Casement által vezetett Társaság Kongó Megreformálására (Congo Reform Association) elnevezésű filantróp mozgalom hevesen támadta II. Lipótot. (A társasághoz csatlakozott például Mark Twain, Conan Doyle és G. B. Shaw is.) A felháborodás nyomán 1903 tavaszán már a brit alsóház is foglalkozni kezdett a kongói helyzettel. Az angol kormány bepanaszolta a belga királyt és tisztviselőit az őslakosokkal való embertelen bánásmód miatt. Aztán egy független bizottság (Commission d’Enquête) elrendelte a kényszermunka beszüntetését.
A király 1908-ban nemzetközi nyomásra kénytelen volt 50 millió frankért eladni magánbirtokát a belga államnak, amely Belga Kongó néven annektálta a területet. Az ügyeletet az is siettette, hogy dél-amerikai kaucsukültetvények lenyomták az afrikai gumi árát. Érdekesség, hogy Casement, aki angol jelentéstevőként dokumentálta a kongói gumibiznisz kegyetlenségét, később majd a brazíliai és perui kaucsuküzlet mocskosságát is leleplezi.
