Egy ország csodálkozott rá múlt héten, hogy Gulyás Mártont és Varga Gergelyt megbilincselve, vezetőszáron állították bírái elé. Nem erőszakos bűnökkel vádolták őket, szökésveszélyre vagy ellenszegülésre semmi jel nem mutatott, mégis megbilincselték mindkettőjüket. Esetük nem egyedi, a hazai rendőrség rutinszerűen bilincsel meg olyanokat is, akiket nem kellene, vagyis nem szabadna. A strasbourgi bíróságnak világos sztenderdjei vannak, mi a jogszerű, mi a jogszerűtlen bilincselés. Ezek alapján akár Gulyáséknak is lenne keresnivalójuk az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB).

Fotó: Index

Az EJEB gyakorlata alapján „embertelen bánásmód” lehet többek között az olyan bánásmód, amely szándékos, hosszabb ideig tart, valamint vagy testi sérülést, vagy komoly fizikai, vagy mentális szenvedést okoz. Az ilyen eljárást „megalázónak” is kell tekinteni, mert az a sértettben a félelem, a fájdalom és az alsóbbrendűség érzetét kelti, ami alkalmas a megalázására, és esetlegesen a fizikai vagy erkölcsi ellenállásának megtörésére is. (Lásd Ireland v. the United Kingdom, 18 January 1978, § 167; Smith and Grady v. the United Kingdom, nos. 33985/96 and 33986/96, § 120, ECHR 1999‑VI; and Kudła v. Poland [GC], no. 30210/96, § 92, ECHR 2000-XI.) Ahhoz, hogy a bánásmód „embertelennek” vagy „megalázónak” minősüljön, a fájdalomnak vagy megalázásnak mindenképpen meg kell haladnia azt a mértéket, ami egyébként a jogszerű kényszerítő eszköz alkalmazásával szükségszerűen, elkerülhetetlenül együtt jár. (Lásd pl.: V. v. the United Kingdom [GC], no. 24888/94, § 71, ECHR 1999-IX.) 

Annak megítélése során, hogy egy bánásmód megalázó-e az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikke alapján, a strasbourgi bíróság mindig is figyelembe veszi, hogy annak célja volt-e a megalázás, és hogy annak volt-e az érintettekre hátrányos következménye. Azonban a célzat hiánya nem zárja ki a 3. cikk megsértésének megállapítását. (Pl. Peers v. Greece, no. 28524/95, § 74, ECHR 2001-III, and Kalashnikov v. Russia, no. 47095/99, § 101, ECHR 2002‑VI.) E vonatkozásban a panaszolt bánásmód nyilvános jellege lényeges és súlyosító tényező (lásd: Raninen v. Finland, 16 December 1997, § 55, Reports of Judgments and Decisions 1997-VIII). Sőt, a jogsértéshez az is elégséges, ha a sértett a saját szemében válik megalázottá, még akkor is, ha mások a megalázó intézkedést nem észlelik (lásd: Tyrer v. the United Kingdom, 25 April 1978, § 32, Series A no. 26, és Smith and Grady v. the United Kingdom, nos. 33985/96 and 33986/96, § 120). 

Ezen általános sztenderdeket két konkrét esetben a strasbourgi bíróság az alábbi módon alkalmazta. 

Az Erdogan Yagiz kontra Törökország ügy (Erdogan Yagiz kontra Törökország, 27473/02 sz. kérelem) 54 éves panaszosa az isztambuli biztonsági rendőrségnél dolgozott rendőrorvosként. 1999 novemberében feljelentették, mivel két ember arra hivatkozva fenyegetett meg valakit, hogy az ő védelme alatt állnak. 2000 februárjában a rendőrség parkolójában tartóztatták le. Tájékoztatta a rendőröket, hogy rendőrorvos, jelezte, hogy szerinte tévedés történt, és kérte, hogy ne bilincseljék meg ennyi ember előtt. Ennek ellenére megbilincselték, és előállították, majd szintén bilincsben elvitték az otthonába és a munkahelyére, ahol házkutatást végeztek. Még ebben a hónapban szabadlábra helyezték. Az eset kapcsán kialakult pszichés sokk miatt pszichiátriai kezelésre szorult. Felfüggesztették a rendőrségi állásából, a másodállásából (egy gyárban dolgozott) pedig elbocsátották arra hivatkozva, hogy pszichiátriai kezelés alatt áll.

2000 márciusában megszüntették ellene az eljárást, és visszahelyezték az állásába, de ettől kezdve súlyos pszichés problémákkal küszködött, és egészségügyi okokból nyugdíjba vonult. 2001 januárjában panaszt tett öt rendőr ellen arra hivatkozva, hogy megbilincselték és megsértették a családja és a rendőrkollégák előtt. A panaszeljárás azonban eredménytelenül zárult.

Az ügyben a strasbourgi bíróság megállapította a megalázó bánásmód tilalmának sérelmét a következők alapján:

A bíróság rögzítette, hogy a bilincs nyilvános viselése sértheti az érintett önbecsülését és pszichés károkat is okozhat. Fő szabály szerint azonban a bilincselés nem sérti az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát akkor, ha arra egy jogszerűen elrendelt letartóztatás nyomán kerül sor, feltéve, hogy a bilincs alkalmazását

• az eset összes körülményei ésszerű megfontolás alapján indokolják (pl. ellenszegülés, szökésveszély, sérülés okozásának, bizonyíték megsemmisítésének megelőzése, megakadályozása), és
• a bilincshasználat nem jár indokolatlan mértékű erőszakkal vagy
• indokolatlan nyilvánossággal.

Ezen ügyben egy rendőrorvost bilincseltek meg nyilvánosan, bilincsben kellett megjelennie a munkahelyén, illetve a családja szeme láttára, amit szégyenként, megaláztatásként élt meg, különös tekintettel arra, hogy erre rendőri munkájával összefüggésben került sor. A bíróság azt is hangsúlyozta, hogy a bilincselés bizonyíthatóan maradandó pszichés károkat okozott a kérelmezőnek.

Ezzel szemben a bíróság megítélése szerint a panaszos magatartása nem adott okot a bilincselésre (nem volt bűnözői múltja, nem voltak információk arról, hogy korábban magának vagy másnak sérülést, kárt okozott volna). Minderre tekintettel a strasbourgi bíróság megállapította, hogy a török hatóságok a kérelmező rovására megsértették a 3. cikkben foglalt tilalmat. 

A Gorodnitchev kontra Oroszország ügyben (Gorodnitchev kontra Oroszország, 52058/99 sz. kérelem) a bíróság azzal kapcsolatban állapította meg a 3. cikk sérelmét, hogy egy nem erőszakos bűncselekmény gyanúja miatt letartóztatott személyt bilincsben vittek a tárgyalására. A strasbourgi bíróság megállapította: a konkrét esetben semmi nem bizonyította azt, hogy bilincs használatának hiányában szökés, károkozás vagy erőszakos cselekmények bekövetkeztének veszélye állt volna fönn, s azt sem, hogy a bilincs elmaradása bármilyen formában veszélyeztette volna az igazságszolgáltatás rendes működését.

Ezért a bírák úgy találták, hogy a bilincs alkalmazása nem volt biztonsági okból szükséges és arányos intézkedés. A strasbourgi bíróság ebben az ügyben szintén nagy jelentőséget tulajdonított a bilincs nyilvános alkalmazásának, és annak ellenére, hogy a kényszerítő eszköz alkalmazásának nem volt célja az érintett megalázása, az eset körülményei miatt úgy ítélte meg, hogy az sértette a megalázó bánásmód tilalmát.