Benjamin Franklinől, Washingtonról vagy Jeffersonról mint az Egyesült Államok korai történetének megkerülhetetlen figuráiról mindenki hallott már. Jóval kevesebben tudnak errefelé a szövetségi Legfelsőbb Bíróság első nagyhatású elnökéről, John Marshallról (1755–1835), akinek szintén meghatározó szerepe volt abban, hogy a függetlenség kivívása után milyen úton indult el siheder országa, mik is lettek az amerikai jogállam fundamentumai, és mit is jelentenek a gyakorlatban a szabadságjogok.
34 éven át vezette a legfőbb bírói testületet (1801–1835), és kulcsszerepe volt abban, hogy ez az intézmény megtalálta helyét a fékek és ellensúlyok kifinomult rendszerében, amelyet alkotmányos jogállamnak nevezünk. Az sem lenne túlzás, ha azt mondanánk, ő találta ki/fel az alkotmánybíráskodást mint a „többség zsarnoksága” elleni jogállami intézményt. Mondjuk is.
1800 végén nagy fontosságú választásokat tartottak, ahol a „régiek”, a föderalisták katasztrofális vereséget szenvedtek az „újaktól”, a republikánusoktól, akiket, persze, egy „régi”, Jefferson vezetett. A föderalisták nem csak az elnökválasztást bukták el, de a Kongresszus mindkét házában is kisebbségbe szorultak. Az új elnököt azonban nem – mint mostanság szokás – januárban, hanem márciusban iktatták be. Így a föderalistáknak volt jó négy hónapjuk, hogy – amennyire csak lehet – besáncolják magukat. A távozó Thomas Adams elnök futószalagon nevezett ki föderalista bírákat, hogy legalább a bírósági hatalmi ágban biztosíthassák „hadállásaikat”. Így lett Marshall is a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1801. január 31-én. Mai eszünkkel mondhatnánk: biztos pártkatona volt, akit egyedül lojalitása kinevezőjéhez „tett alkalmassá” a poszt betöltéséhez. Lehet, hogy Adamsék ezt így remélték, de nem ez történt.
Egy másik kinevezett William Marbury volt. Őt Columbia kerületi békebírónak jelölte az elnök. Csakhogy a nagy kapkodásban a kinevezést elfelejtették kézbesíteni Marburynek. Az új Jefferson-adminisztráció pedig igyekezett elsumákolni a dolgot, és nem adták át az okmányt. Marbury 1801-ben pert indított a Legfelsőbb Bíróságon.
Felperesként joggal remélhette, hogy nyerni fog. A bírósági törvény alapján járt volna neki az állás. És hát voltak egyéb külső körülmények is, amelyek pernyertességét valószínűsítették. Nem csak a főbíró föderalista kötődése, de az is, hogy Marshall Jeffersonnak a távoli unokatestvére volt, és ki nem állhatták egymást a jó kuzinok.
Marshall ezzel együtt tisztában volt azzal, hogy most nem valamiféle pártoskodó marakodásban kell ítélkeznie. A per elhúzódott, a döntés végül 1803 februárjában született meg. A főbíró megállapította, hogy a bírósági törvény alapján ugyan járna a bírói szék Marburynek, mert kinevezése jogos volt, és a kinevezésre kötelezhetné is az államminisztert a Legfelsőbb bíróság, csakhogy ez a jogszabály ellentétes az alkotmány rendelkezéseivel. Vagyis Marbury mégsem nevezhető ki.
Eddig ilyen még soha nem történt. Egy bíróság az alkotmányra hivatkozva felülírta a törvényhozás korábbi, hatályba lépett döntését! Marshall így indokolt: „Nyilvánvaló módon a bírói hatalmi ág joga és kötelessége annak megállapítása, hogy mit ír elő a törvény. Akik a törvényt alkalmazzák, szükségképpen feltárják, kifejtik és értelmezik annak tartalmát. Ha pedig két jogi rendelkezés ellentétben áll egymással, a bíróságok dolga annak eldöntése, hogy melyik szabály érvényes, melyik nem. Ez a bírói munka lényege. És ha egy törvény ellentmond az alkotmánynak, akkor az a jogszabály érvénytelen, ily módon az nem kötelezi a bíróságokat és más hatóságokat.” Megszületett az alkotmánybíráskodás.
Mai hősünknek hosszú bírói pályafutása alatt több nagyhatású döntése volt, eminens szerepe volt például a tulajdonjog mint szabadságjog kibontásában, de a Marbury kontra Madison perben hozott ítéletét mégis a legfontosabbnak, túlzás nélkül világtörténelmi jelentőségűnek tekinthetjük.
Egyik pikantériája a dolognak, hogy talán soha nem került volna sor az alkotmánybírósági szerep kitalálására és elfoglalására, ha Adams elnök államminisztere, nem oly slampos, és gondoskodik arról, hogy kellő időben kipostázzák Marbury békebírói kinevezését. A hanyag férfiút John Marshallnak hívták. Kapkodására azért van magyarázat: új, fontos, főbírói kinevezése miatt kellett iparkodnia, nem ért rá csip-csup hivatali dolgokat ellenőrizni.
