„A Harmadik Birodalom két háborút vívott, egyiket a szövetségesek, másikat a zsidók ellen. Magyarország mindkettőben a nácik oldalán állt. Noha áldozatból egyik fronton sem volt hiány, a zsidók elleni harcban jóval nagyobb hatékonysággal és mélyebb elkötelezettséggel vett részt, mint a harcmezőkön.” Zádori Zsolt beszéde a Csillagos Házak Napján a Bajcsy-Zsilinszky út 34. előtt.
Azért jöttünk ide, hogy megemlékezzünk arról a 70 évvel ezelőtti napról, amikor Budapest zsidóságát, zsidó magyarokat, magyar zsidókat, magyarországi zsidókat és a hatóságok által zsidónak minősített embereket, családokat akaratuk ellenére – ahogy akkor mondták – „összeköltöztettek” vagy – másik bájos korabeli kifejezéssel – „behelyeztek” az ún. csillagos házakba, Dávid-csillaggal megjelölt házakba, kényszerlakhelyekre.
Miért gondoltuk és miért pont mi gondoltuk úgy, hogy fontos lenne, ha itt lennénk ma, ezelőtt a ház előtt? A Helsinki Bizottság egy civil jogvédő szervezet, amely bizony a legtöbbször népszerűtlen témákkal és csoportokkal foglalkozik. Fogvatartottak, közkeletűen „bűnözők” emberi jogait védi, cigányok mellett áll ki vagy messzi országokból menekülőket képvisel a magyar állammal szemben. Tesszük ezt azért, mert meggyőződésünk, hogy az embernek (érkezzen bárhonnan) vannak olyan elvitathatatlan jogai, amelyek születésétől fogva megilletik őt. Ezek az emberi jogok.
A zsidók jogfosztása nem ezen a napon és nem 1944-ben indult. Sokak szerint a numerus clausus elfogadásával kezdődött el a folyamat. Nagy Lajos, ez a ma már keveset idézett nagyszerű író és nagyszerű ember pedig arról írt, hogy a rémuralom előzményeit keresve eljutunk legalább a „szegedi gondolat” idejéig. Ráadásul 70 éve – május közepétől június 21-ig – eddigre már több mint 300 ezer vidéki zsidót vagoníroztak be, és indítottak el a halál felé.
Miért kitüntetetten fontos mégis ez a nap? Miért és mire kell ezen a napon emlékezni? Mert ettől a naptól fogva minden budapesti városlakó számára világos lett, világossá tették, hogy van az embereknek olyan csoportja, jelesül a zsidóké, amelyiket nem illetnek meg jogok. Az államuk vette el tőlük e jogokat. Megfosztotta őket az alapvető szabadságoktól, megfosztotta őket lakhelyüktől, tulajdonuktól, családi életüktől, társadalmi tagságuktól, emberi méltóságuktól és végül sokakat életüktől is. Ma talán úgy mondanánk, Budapesten néhány nap alatt humanitárius katasztrófa alakult ki, százezrek kerültek elképesztő körülmények közé. Ezt a humanitárius katasztrófát a náci német állam és a magyar állam koprodukciója hívta életre, és a magyar államigazgatás menedzselte.
A Harmadik Birodalom két háborút vívott, egyiket a szövetségesek, másikat a zsidók ellen. Magyarország mindkettőben a nácik oldalán állt. Noha áldozatból egyik „fronton” sem volt hiány, a zsidók elleni harcban jóval nagyobb hatékonysággal és mélyebb elkötelezettséggel vett részt, mint a harcmezőkön.
Ettől a naptól, 1944. jún. 21-től kezdve a jogfosztás már nem volt szemérmesen kezelve a fővárosban sem, ettől kezdve már a nem zsidó szomszédok is látták, mi történik a zsidókkal.
Közismert anekdota, hogy két év lágert követően midőn Királyhegyi Pálba belerúgott egy német őr, és a humorista beleesett az éppen ásott gödörbe, úgy fordult volna vissza: „Tudja mit, most lett elegem az egészből.” Ebben a heurisztikus élményben nem volt mindenkinek része, de az „összeköltöztetés” botránya után már senki, egyetlen szomszéd sem mondhatta: nem az én ügyem, én nem tudok semmiről.
Ez a nap a felismerés és tisztánlátás lehetőségét kínálta fel. Nagy baj, hogy akkor nem elegen éltek vele. Ezt is joggal nevezhetjük humanitárius katasztrófának. Legalább mi, utódok ne szalasszuk el ma a lehetőséget.
Engedjék meg, hogy néhány szót beszéljek most erről házról és néhai lakóiról.
A Helsinki Bizottság a szomszéd épületben található. Azt az épületet történetesen nem jelölték ki csillagos háznak, de mindkét szomszédos házat, a 40. számút és ezt igen. A Bajcsy-Zsilinszky út, vagy ahogy akkoriban hívták a Vilmos császár útja 34.-nek, ennek a háznak a kalandos története telis tele van olyan motívumokkal, amelyek jól szemléltetik országunk történelmének fordulatait, sokszor véres abszurditásait.
Ebben, a később csillagos házban nyomták például a Magyar Csillagot, a Nyugat utódját (és ha már itt tartunk, magát a Nyugatot is). Illyés Gyuláék lapja 1941. okt. 1. és 1944. ápr. 1. között jelenhetett meg. A német megszállást követően vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály kormánybiztos 300 másik lappal együtt tiltotta be a Magyar Csillagot, és lelkesítő beszédével ő indította be a zúzdákat. Ezt nevezték akkor „laprevíziónak”.
E ház csillaga ezen túl is sokszor emelkedett és süllyedt 1888 óta, miután első lakói birtokba vették. A ház építtetője és 1906-os haláláig tulajdonosa Mikszáth barátja, Bródy Zsigmond volt. Ezért nevezték Bródy-háznak is. Bródy Zsigmond fiatal újságíróként egyszerre volt lelkes híve 1848-nak és a kiegyezésnek. Egyszerre rajongott Heinéért és Petőfiért. Mint ahogy egyszerre volt hithű zsidó és magyar hazafi – mint annyian mások a zsidó emancipáció és a dualizmus korában. Vagyonokat adományozott nemzeti célokra, például az Akadémiának, illetve zsidó hitsorsosaival is jótékonykodott, így ő építtette a zsidó gyerekkórházat. Az asszimiláció (vagy integráció?) szédületes korabeli lehetőségeit mutatja, hogy 1896-ban a király felsőházi tagnak nevezte ki őt. Nem csak jó tollú újságíró és gondos szerkesztő volt, hanem kiváló vállalkozó is. Az 1873-as tőzsdekrach nyomán mint szerkesztőnek sikerült megszereznie a Neues Pester Journalt, ezt a német nyelvű napilapot, amelyet elsősorban a budapesti zsidó kisegzisztenciák olvastak, és amely erősen hazafias (magyarán nacionalista) volt, és legtöbbször kormánypárti irányvonalat vitt.
Ez a még mostani maradékaiban is impozáns ház lesz Budapest első újságpalotája, amelyben a lap szerkesztősége mellett kiadó és nyomda is működik. Az első emeleten a szerkesztőségeket helyezték el, a földszinten a kiadóhivatalt és a nyomda irodáit, a pincékben géptermeket rendeztek be. Az emeleti lakásokat pedig bérbe adták. Az idő tájt mindenki elképedt Bródy Zsigmond merészségén, hogy hogyan lehet egy ennyire drága és díszes házat emelni egy ennyire elhagyatott, várostól távoli helyen. Néhány év múlva azonban a környéken sorra épültek meg a fényesebbnél fényesebb lipótvárosi bérpaloták, sajtószékházak, köztük néhány sarokkal arrébb a Légrády-palota, ahol a Pesti Hírlapot is nyomták.
A házban több Bródy család is lakott. Zsigmond öccséé, Sámuelé is. Ő Stern Ilonát vette feleségül. (Figyelem, egy újabb csillag!) Az ő fiúk lesz Bródy László, aki 1944-ben a család fejének számít, mert akkoriban már ő vezeti a vállalatot. Érdekesség, hogy a többi főleg jogász képzettségű rokonával szemben neki mezőgazdasági végzettsége van, mert családja a felvidéki birtok irányítását szánta neki. De jön Trianon, és ugrik a birtok. Marad hát a Hungária Hírlapnyomda Rt. irányítása. Ő viszi a pénzügyeket, míg esztétikai-tipográfiai kérdésekben pedig felesége, a könyvművész Maróti Dorottya dönt. Ők ugyan már keresztények, az asszony anyja bécsi német, de az állam ezt másként gondolja. A nyomdát árjásítják. Ennek ellenére nyilasok, hungaristák is felkeresik a házat, vagyis hungaristák lepték meg a Hungária-házat, hogy elvigyék Bródy Lászlót, aki a nagy lakásból leválasztott részben, elfalazva bujkál. Hála a házmesternek a nyilasok dolguk végezetlenül távoznak.
És hogy a kiváló Magyar Csillag mellett miket adott ki a „zsidó” Hungária? Az Otthonunkat, a Magyar Háziasszonyok Lapját, a Magyar Úriasszonyok Gyermekeinek Újságját, a Rádió Technika műszaki folyóiratot, a Rádió Újságot, a Dzsungel könyvét, Vicki Baum regényeit, szakácskönyveket, töméntelen gyerekkönyvet, köztük a kor divatos szerzőjének, Donászy Ferencnek a műveit. És itt nyomták a Nyomdászati lexikont, amelyben külön szócikkek szólnak a klisékészítésről és a sztereotípiákról – mint nyomdászati szakkifejezésekről, nem pedig mint szociálpszichológiai fogalmakról. Ahogy innen került ki a korszak statisztikai bestsellere is: Zentay Dezsőnek a Napjaink problémái. Népek és népcsoportok. A zsidók megoszlása nálunk és külföldön c. munkája. Szóval nem igazán olyan dolgokkal foglalkoztak a Hungáriánál, amelyet a kor felforgató, elfajzott zsidó tartalomként azonosított... Bár az is igaz, hogy itt nyomták Bajcsy-Zsilinszky Endre lapját, a Független Magyarországot is.
Akkoriban ebben a házban működött egy másik híres kiadó és könyvkereskedés is, éppen egykori üzletének a kirakata előtt állok. Ez pedig Győző Andoré volt, aki 1928-ban költözött ide a 40.-ből, minthogy az ottani házat lebontották. Veje, Szabolcsi Bence zenetudós is itt árulta a könyvet. Például Benedek Marcell Irodalmi Lexikonát vagy Cholnoky Jenő világatlaszát. De Szabolcsi árusíthatta azt a zenei lexikont is, amit önnönmaga szerkesztett, és mások mellett Kodály és Bartók írta szócikkeit.
Mint köztudomású, a vészkorszak és a háború után a sárga után más színű csillag következett. A Hungáriát ekkor már Bródy András irányította, Lászlónak a fia, aki alig múlt húsz, mégis nagy tapasztalatokkal rendelkezett a könyvkereskedelem és az emberek természetéről, lévőn, ő pedig munkaszolgálatból tért vissza ifjú feleségéhez. De hiába volt a Hungária mások mellett Lukács György kiadója, 1948-ban államosították, és felkerült rá a vörös csillag. Bródy András egy évig még igazgatta volt cégét, aztán elment előbb esztergályosnak, majd matematikai közgazdásznak. Utóbbiban meglehetős sikereket ért el, és Széchenyi-díjjal jutalmazták. Fia, az 1946-ban született Bródy János pedig dalszövegíróként és zenészként lett híres, nyugodtan mondhatjuk, a hazai popzene sztárja, azaz csillaga.
De ne felejtsük azt sem, hogy Bródy Lászlót, a nagypapát és feleségét mint osztályidegen burzsujokat az ötvenes években Fegyvernekre telepítették ki. 1956-ban, két nappal a forradalom kitörése előtt vándorolhattak ki, és Laci bácsi, az egykori magyar hírlapkiadó 1960-ban Londonban halt meg, felesége pedig 25 évvel később Budapesten.
Nem hiszem, hogy szükség lenne valamiféle blikkfangos zárógondolatra. Mindenki vonja le a tanulságot maga.
