Azzal gyanúsítják, hogy társaival együtt szidalmazott, inzultált és leköpött egy politikust. Több tudtunkkal nincsen a rovásán. A bíróság „megalapozott feltételezései” nyomán mégis letartóztatásba helyezték. Sokadszor vagyunk kénytelenek szólni az előzetes letartóztatásról.
Sokadszor, de valószínűleg nem utoljára. Ezúttal a Pásztor Istvánt – amúgy elfogadhatatlan és felháborító módon – inzultáló nő ügye kapcsán, akit a nyomozási bíró nem tartott indokoltnak előzetes letartóztatásba helyezni, azonban az ügyészség fellebbezése nyomán eljáró másodfokú bíróság úgy látta: feltétlenül szükséges a szabadságának elvonása az eljárás sikerének biztosításához. Az ügyészség szóvivője szerint a bíróság „a szökés, az elrejtőzés, a bizonyítás meghiúsítása, valamint a bűnismétlés veszélye miatt” döntött így.
A magyar büntetőeljárási szabályok értelmében akkor helyezhető valaki előzetes letartóztatásba, ha ellene szabadságvesztéssel is büntethető cselekmény gyanúja miatt folyik eljárás, és emellett fennáll az alábbi körülmények valamelyike (nem kimerítő felsorolás következik):
a) az illető megszökött, a hatóságok elől elrejtőzött vagy ezt megkísérelte;
b) megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén megszökne, elrejtőzne;
c) megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást (pl. a tanúk befolyásolásával, bizonyítási eszközök megsemmisítésével);
d) megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el.
Az ügyészségi nyilatkozatból látható, hogy a vádhatóság biztosra ment: mind a három olyan letartóztatási okot felhozta, amelyik nem bekövetkezett tényeken alapul (mint a megkísérelt vagy megvalósított szökés, elrejtőzés), hanem csupán valószínűségen („megalapozottan feltehető”), és úgy tűnik, a másodfokú bíróság vevő is volt ezekre, pedig legalább kettő esetében elég erős ellenérveket kínál a józan paraszti ész.
Kezdjük a szökésveszéllyel. Nem ismerjük az ügy részleteit, nem lehet így teljesen kizárni, hogy a másodfokú bíróság döntése tartalmaz releváns érveket, azonban a jelenleg rendelkezésre álló sajtóinformációk alapján (amelyek szerint az érintett „rács mögé került”) igen valószínű, hogy a gyanúsított megtalálható volt ott, ahol a hatóság kereste. A nyomozási bíró szabadlábra helyező döntése és a másodfokú bíróság letartóztatást elrendelő végzése között tehát nem szökött meg, és fellelhető volt az általa megjelölt tartózkodási helyen, noha – nyilvánvalóan – tisztában volt vele, hogy eljárás folyik ellene, és kellő mennyiségű ideje is lett volna eltűnni. Nem könnyű belátni, hogy a szökésveszélyt miként lehet megalapozottan feltenni egy ilyen személy vonatkozásában.
A bizonyítás meghiúsításának veszélyét is nehéz értelmezni, amikor egyrészt videofelvételek állnak a hatóságok rendelkezésére az elkövetett cselekményről, másrészt, ha a gyanúsítottnak volt kivel összebeszélni, illetve léteztek olyan bizonyítékok, amelyeket el akart tüntetni, akkor ezt megtehette a szabadlábra helyezése és a másodfokú döntés között eltelt időben vagy már az előállítása és őrizetbe vétele előtti napokban.
Persze nem ez lenne az első olyan eset az előzetes letartóztatások magyar történetében, amikor a bírói fórumok a logika elemi szabályainak ellentmondó döntéseket hoznak. Hasonlóan abszurd volt például a környezetvédő Zsák Ferenc esete, akit a nyomozási bíró szintén nem helyezett előzetes letartóztatásba, így elsőre szabadon távozhatott, azonban az ügyész fellebbezése alapján a megyei bíróság mégis elrendelte a letartóztatását, bár a szabadlábra helyezése és a másodfokú döntés közötti két hétben Zsák Ferenc a debreceni lakhelyéről felutazott Budapestre, hogy a rendőrség idézésének eleget téve ismételten vallomást tegyen, majd visszatért a bejelentett címére. A megyei bíróságot a védő ennek ellenére sem tudta meggyőzni arról, hogy a gyanúsítottnál nem áll fenn a szökés veszélye.
Hagyó Miklósnál is hosszú időn át hivatkoztak a bíróságok a szökésveszélyre, noha a politikus annak ellenére nem tett semmilyen erre utaló lépést, hogy mentelmi joga hatálya alatt bármikor elhagyhatta volna az országot, és 2009 vége óta mindenki tudta: amint országgyűlési képviselői mandátuma lejár 2010 májusában, büntetőeljárás fog indulni ellene. Ezt a körülményt azonban a bíróságok – az ismételt védői hivatkozások ellenére – semmilyen módon nem vették figyelembe.
A magyar állam egyik ügyben sem tudta megfelelően igazolni az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt az érintettek személyi szabadságának elvonását. Hagyó Miklós panasza kapcsán a strasbourgi bíróság 18500 euró igazságos elégtétel megfizetésére kötelezte a magyar államot, míg Zsák Ferenc esetében egyezség született, amelynek értelmében a magyar kormány 6500 euró kártérítést fizetett. Kíváncsian várjuk, eljut-e Strasbourgig a Pásztor Istvánt inzultáló nő esete, és ha igen, az ügyészség és bíróság buzgalma mennyibe kerül majd a magyar adófizetőknek.
Kádár András Kristóf
