Eötvös Károly (1842–1916) ügyvéd azt a megbízást kapta 1882-ben, hogy védje azokat a zsidó vádlottakat, akiket azzal vádoltak meg hamisan, hogy „rituálisan meggyilkolták” a tiszaeszlári Solymosi Esztert, majd a holttestet el akarták tüntetni. A védő húsz évvel később publikálta egyedülálló jogi memoárját, amely televan ma is időszerű társadalom-lélektani megfigyeléseivel.
Fontos megbízatása előtt a politikus Eötvösnek éppen zenitjén állt népszerűsége, függetlenségi jelöltként egyszerre 20 választókerületben indították parlamenti képviselőnek, Nagykőrösön és Dunavecsén meg is választották. Sokan egykori ’48-as párttársai közül azonban – csatlakozva a vészes európai trendhez – az antiszemita mozgalom híveivé szegődtek. Közülük Istóczy Győző, Verhovay Gyula, Ónódy Géza a legismertebbek, és ők azok, akik a parlamentben is a zsidóellenes hecckampány élharcosai lesznek. Az Országgyűlésben azonban Tisza Kálmánék megakadályozzák törekvéseiket.
A nyíregyházi pert ezzel együtt letárgyalják. „Amennyi piszkot és salakot ez a per felvet, azt elsorolni is hajmeresztő” – kesereg a tudósító Mikszáth Kálmán. Voltaképpen azonban a bírósági tárgyalásnak mégiscsak volt némi haszna, noha az alap nélkül megvádolt és fogságban tartott terheltek szíves örömest lemondtak volna róla. A botrányos nyomozás és vádemelés egy független bírói fórumon lett elítélve, és ott mondatott ki nyilvános perben, a vádlottaknak semmi közük Solymosi Eszter halálához, akiről egyébként még azt sem lehet biztosan megállapítani, mi történt vele.
Eötvös bravúros ügyvédi teljesítménye, ahogyan porrá zúzta a koholt vádakat, világszerte feltűnést keltett. De osztatlan hazai népszerűsége odalett. A felmentő ítélet után testőröknek kellett vigyázniuk rá, és 1884-ben fordult elő vele először (és utoljára), hogy sehol sem választották meg képviselőnek.
Húsz évet várt, mielőtt elkezdte volna folytatásokban közölni a vérvádperről szóló jogi és társadalom-lélektani memoárját. Miért várt vele ennyit? Könyvének előszavában így indokolja:
„A nagy per folyamának egész ideje alatt a magyar társadalmat oly izgatottság lepte meg, mintha vallási háborút akart volna indítani a zsidó hitfelekezet ellen. […] Vallási háború! Idétlenül hangzó szó ez a mi korszakunkban s nemzedékünk műveltsége mellett. Csakhogy ennek meghatározását én Deák Ferencztől hallottam. […] A magyar törvényhozásban 1873-ik évi június 28-án e szavakat mondta: »Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborút viselni;− igen gonoszak azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási háború, mely hit és vallási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai czélokból vitetik, még veszélyesebb s amellett utálatos is.« […] Az önzés szenvedélye, mikor általánossá válik s az egész társadalomra kiterjed, semmi figyelemmel sincs a dolgok benső igazságára. S ha az üldözött kisebbség ezzel az igazsággal védi magát s ha kitartóan védi magát: a nagy többség még hiúságát is sértve érzi s annál ingerültebbé válik. Ha művem akkor jelenik meg: nem érek vele czélt. Művem czélja kettős. Földeríteni az igazságot: ez az egyik. Elismerésre is juttatni: ez a másik. Elismerés nélkül nincs hatása az igazságnak.”
A könyv teljes címe: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége. Újabb bő száz év telt el a mű megjelenése óta, és a jó Eötvös Károly még mindig nem érhette el a második célját.
