Lenin, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko után jött a sorban. Senki nem tudhatta, önmaga sem, hogy utolsóként ő kapcsolja majd le a villanyt. Tulajdonképpen kész igazságtalanság, hogy éppen a legnívósabb szovjet főtitkár lett a csődgondnok. Gondoljunk csak bele, hogyan vezényelte volna le mindezt, mondjuk, a kései Sztálin vagy a kései Brezsnyev. Aligha vitatható, a világ jól járt Mihail Szergejevics Gorbacsovval (1931). Tipikus reformkommunistának indult, aki előbb volt kommunista, és csak aztán reformer, hogy aztán kulcsszerepet, egyenesen forradalmi szerepet játsszon a kelet-európai rendszerváltásokban.
Gyors karriert futott be mint pártmunkás. 40 évesen már tagja lehetett a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának (SZKP KB), és a sztavropoli földijének, a KGB-elnök Andropovnak a patronáltjaként 48 évesen a párt gerontokratikus csúcsszervébe, a Politikai Bizottságba (PB) is beválasztották.
De a tehetségén és céltudatosságán túl tragikomikus körülmények is hozzásegítették, hogy 54 évesen csúcsra érhessen. Szűk két és fél éven belül három elődjének a dísztemetésén is ott lehetett, Csenyenkóét már ő szervezhette. Világos volt, hogy a birodalom vezetésén „fiatalítani” kellett, így lehetett Gorbacsov az első (és egyetlen) főtitkár, aki az 1917-es orosz forradalom (bolsevik puccs) után született.
Gorbacsovtól azt várta pártja, hogy csinálja nagyjából ugyanazt, amit elődjei eddig is, csak hát jobban. Legyen reformer, de ne „keltsen zavart”. Ő ennél azonban ambiciózusabbnak bizonyult. Kinevezése után azzal fordul feleségéhez, Raiszához, hogy „nem élhetünk így tovább”. Dinamizálni akarta a tespedt szovjet gazdaságot, és modernizálni kívánta a szovjet társadalmat. Eleinte hibát hibára halmozott (gondoljunk csak az alkoholtilalomra, amely nem a legendás orosz alkoholizmusra, hanem az állami bevételeire mért jelentős csapást), de rögtön világos lett, ez a pali teljesen más, mint elődjei vagy trottyos kelet-európai „harcostársai”.
„A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a kommunistákat a körülmények időnként ésszerű viselkedésre és kompromisszumok elfogadására kényszerítik” – tanulhattuk meg Adam Michniktől. Gorbacsov elsősorban külpolitikai téren volt kész kompromisszumokra, ésszerűen viselkedett, sőt olykor egyenesen erkölcsösen. Nem szándékai szerint történt, hogy az erőszakkal összetartott, így eleve gyártási hibás, de a fegyverkezési versenyben végsőkig lerongyolódott szovjet birodalom, amint megszűnt az erőszak és az elnyomás, darabjaira hullott szét. Mások sem akartak a régi módon élni.
A történész Tony Judt szerint a gazdasági válság önmagában nem kényszerítette volna térdre a kommunizmust, a Szovjetunió, ez a „rakétákkal ellátott Felső-Volta” sokáig húzhatta volna még, de az afganisztáni invázió kudarca katasztrofális helyzetet teremtett. Ezek után már szóba sem kerülhetett az erő alkalmazása Kelet-Európában. Ezt Gorbacsov sokkal jobban tudta, mint Kádár vagy az eszelős Honecker. Az pedig, hogy egy katonai vereség ennyire meggyengítette a birodalmat, sokat elárult eddig ügyesen titkolt végzetes erőtlenségéről.
Az emberi jogokat és méltóságot sárba tipró, de legalábbis semmibe vevő kommunizmus/létező szocializmus végső összeomlásának narratíváját sok mindennel szokás kezdeni. Az igazság órája Sztálin halálával meg a magyar ’56-tal kezdődött volna, vagy az „emberarcú szocializmus” csehszlovákiai eltiprásával, esetleg a lengyelekkel, Karol Wojtila krakkói érsek pápává választásával, akár lehetne kezdőpont a gdanski hajógyár elfoglalása és Szolidaritás megalakulása is. De abszurd módon indíthatnánk az egészet a „győzelem napjával” vagy magával a „születés pillanatával”, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalommal” is. A létező szocializmus agóniája azonban Gorbacsov alatt gyorsult fel, valamint akkor vált mindenki számára világossá, amit a főtitkár a feleségének mondott bizalmasan: nem élhetünk így tovább.
Tony Judt joggal figyelmeztet arra, hogy bár egyre erősödtek az ellenzéki mozgalmak, nőtt az elégedetlenség a lakosság körében, illetve erősödött a Nyugat fölénye, ebben a helyzetben azonban még mindig egy kommunista lehetett az, aki megdönthette a rendszert. És igen, ő volt az, Gorbacsov.
A csernobili atomkatasztrófa után, 1986 őszétől látványosan tempót váltott. Megkezdődött a politikai foglyok szabadon bocsátása, lazítottak a cenzúrán, megszűnt a külföldi rádióadások zavarása, megindultak a demokratikus változások. A főtitkár a politikájához támogatókat már nem elsősorban a pártapparátusban, hanem azon kívül keresett és talált. Eközben pedig megtörtént a külpolitikai váltás, amely szédületesen gyorsan elhozta a szabadságot és függetlenséget a kelet-európai országoknak, köztük nekünk is.
Gorbacsov maga pedig nem ért célt, félresöpörték őt az általa keltett változások hegymagas hullámai. „Tulajdonképpen teljes kudarcot vallott, teljesítménye mégis lenyűgöző. (…) Azt azonban biztosan nem sejtette, mit cselekszik, és elszörnyedt volna, ha rájön” – és ez a Gorbacsov-paradoxon Tony Judt szerint.
