Sokan nem értik a kormány magatartását, miért élezi a menekültügyi helyzetet, miért igyekszik ott is konfliktust gerjeszteni, ahol esély mutatkozna emberséges megoldásra. Ennek hatalompolitikai oka lehet. De egyre többen teszik fel azt a kérdést is, miért tétlenkednek a nagy hazai, sok esetben keresztény karitatív szervezetek, amelyeket politikai megfontolások nem korlátoznak, és máskor napok alatt megszerveznek költséges mentőakciót Nepálba vagy Dél-Amerikába.
Menekültügyi szükséghelyzettel állunk szemben. A Magyarországra menekülők döntő többségének ma két kihívással is meg kell küzdeni: a származási országukban és a menekülési út során elszenvedett borzalmakkal, valamint a magyar ellátórendszer elégtelenségével. A több száz önkéntes éppen ezt az állami hiányt próbálja meg holtfáradtan, de újra és újra orvosolni, mikor például polgármestereket győzködnek, hogy megfelelő vízszolgáltatás és illemhely várja a menekülőket, amikor ételt és ruhát osztanak a déli határ rendőrségi fogdáin kiéheztetett külföldieknek, amikor pszichológus és orvostanhallgatóként lelki és testi sebeket gyógyítanak éjjel egy pályaudvar mellett, amikor gyerekekkel rajzolgatnak, hogy a szüleik egy kis lélegzethez juthassanak, s amikor házi süteményt visznek az üldözötteknek.
Nagy szükség van az önkéntesekre, és nagy szükség lenne a hivatásszerű karitatív szervezetekre is. Mégis pontosan a legtekintélyesebbek, legnagyobbak eddig feltűnően távol tartották magukat a „tűzvonaltól”.
Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője elmondta, ők miért is nem „pesztrálják feleslegesen” a menedékkérőket. A helyzetet mi másképpen látjuk. Ahogyan egy rádióinterjúban is elmondtam már, Szenczy Sándor szerintem téved. (Az interjú 15:05-kor kezdődik.) Nagyra becsülöm munkáját, szervezete megkerülhetetlen szereplője a menekültellátásnak, így fontosnak tartom, hogy újra, egy másik fórumon is kifejtsem, miben és mennyiben téved.
Ő is megismétli azt a rövidlátó vádat, miszerint a menekülők pénzzel és kommunikációs eszközzel jól fel vannak szerelve. Ehhez képest a menekülők legfontosabb tárgya érhetően a telefon: az, amivel kapcsolatot tud tartani az otthon rekedt vagy egy európai országban, biztonságban élő családtagjaival. Az embercsempész sem galambokkal üzen, és a menekülés útvonalát is egyszerűbb áttekinteni, ha nem egy spirálos autósatlasz van velük. Sokszor elmondták már nekünk a menedékkérők, ahhoz, hogy érvényes útlevél és vízum nélkül biztonságos országba tudjanak menekülni, pénz kell: az embercsempész ugyanis többnyire nem önkéntes humanitárius segítő, hanem szükségletekből él, és kihasználja a szolgálatait kereső üldözötteket. A menekülőnek pedig kevés választása marad: vagy elfogadja az önfeláldozó családtagjai adományát, akik pénzüket annak adják, aki a leginkább veszélyben van, s aki a leginkább képes kibírni az út retteneteit, vagy otthon marad és ott hal a többiekkel együtt. Választhat, hogy áron alul adja-e el értékeit a helyi uzsorásoknak, és áron felül fogad-e „segítőt”, embercsempészt, hogy a legfontosabb értékét megőrizhesse: a vágyát, hogy életben maradjon, vagy pedig otthon marad és azzal mindennek vége.
A menekülőkről azt is állítják, hogy olyan fiatalemberek, akiknek nincsen szüksége segítségre. Igen, sok a fiatal. Ez nem kell, hogy meglepjen bennünket, hiszen Szíriában a diktátor, vagy Afganisztánban és Irakban a terroristák nem az ötéves gyermekeket és az idős asszonyokat akarják ölésre kényszeríteni, hanem azt, aki fel tud emelni egy fegyvert. Akikkel a Nyugati pályaudvarnál találkozunk, ők nem szerették volna felemelni azt a fegyvert. ’56 után a legtöbb menekülő is fiatal felnőtt volt. Úgy sejtem, ha akkor lett volna mobil, bizonyosan ők sem hagyták volna otthon. A menekült elsősorban üldözött, tehát nem szükségszerűen szegény vagy volt szegény. Adott helyzetben egykori vezető politikus vagy üzletember is szorulhat menedékjogi védelemre, ahogyan írástudatlan pásztor is.
Téves megközelítés az is, hogy turistákhoz (!) hasonlítják a menekülőket, s azzal nyugtatnak minket, hogy „a hatóságok nagyon jól képesek kezelni a kialakult helyzetet, ha még többen érkeznek, lehet ebből nagyobb probléma, de most még nincs”. Az, hogy 2012-ben alig több mint kétezer ember menekült Magyarországon keresztül a biztonságosabb élet felé, s egyedül 2015 első félévében már több mint hetvenezer, nem elég nagy növekedés? Hány embernek kellene érkezni ahhoz, hogy Magyarország legnagyobb tapasztalattal rendelkező segélyszervezeteit a helyzet optimizmus helyett tettekre sarkallja? Hány szabad ég alatt alvó gyereket és anyát kell látnunk még a pályaudvarok környékén ahhoz, hogy ne álltassuk tovább magunkat azzal, a hatóságok kezelni tudják a kialakult helyzetet? Egyébként pedig ha tudnák, vajon miért nem teszik? Naponta találkozunk menedékkérőkkel, akik adni szeretnének maguknak egy esélyt Magyarországon, de nem bírták a zsúfoltságot a felelőtlenül felduzzasztott táborokban, nem bírták a sötét, forró és levegőtlen sátrakat, a feszültséget. Ehhez képest a kormány még rosszabbra készül, és minden menekülőt száműzni akar a semmi közepébe.
A helyes irány pedig nem ez, éppen az ellenkezője. Nyílt, szolgáltatásokkal jól ellátott táborokat kell építeni, többet és a mostaniaknál kisebbeket. Arányosan minden régióban és akár megyében, ha szükséges. Lehetőleg olyan településeken, ahol láttak már külföldi embert, és olyan helyeken, ahol a kormány felkészíti az embereket arra, hogy kik lesznek az új szomszédjaik.
Nálunk „minden másképpen van”. Kezdünk hozzászokni. Magyarország szomszédjainak szeretetszolgái már felkészültek arra, kik is azok a menekültek. A legtöbb európai országban a keresztény egyházak nem válogatnak „igazi” és hamis menekültek között, mint nálunk szokás. Nem kifogásokkal, hanem nyílt táborok seregével segítenek annak, aki jön. Nálunk meg várnak az „igazi” menekültekre, akik némely szociális munkás legbizarrabb elvárása szerint „együttműködő gondozottak”.
Itt az idő, hogy a menekültekről ne úgy beszéljünk, mint alacsonyabb rendű emberekről, akiktől még a pénzüket és a telefonjukat is irigyeljük. Ne nézzük hülyének se őket, s ne várjuk, hogy tisztelettudóan esedezzenek a kegyeinkért. Hasonlóak hozzánk, magyarokhoz. Vannak köztük, akik hallották, hogy más európai országban nagyobb esélyük van kiteljesíteni a bennük rejlő lehetőségeket, ezért inkább oda tartanak. Ők a többség. Vannak köztük, akik ezt az intézményesített üldözést még Magyarországon is saját bőrükön érzik, mégis maradnak. Ők vannak kevesebben.
De még így is éppen elegen vannak ahhoz, hogy kinyissuk végre a szemünket: az ő nyomorúságuk a mi nyomorúságunk, izzadságszaguk, bokor alatti ürülékük, éhségük, szomjuk, epegörcsük, elcsigázottságuk és tanácstalanságuk a miénk is. Ezek mind a mi országunkról tudósítanak. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja? Nem, most ez nem igaz. Nem kellene ennek így lenni. Nem akarnánk hát tenni valamit a saját magunk érdekében? A mobilvécé, az ivóvíz, a vetett ágy vagy az idegen nyelvű tájékoztató nem elérhetetlen szükségletek. És ha mindezek a menedékkérők rendelkezésére állnának, attól még az „agyonpesztrálásuktól” sem kell tartani.
Somogyvári Zoltán
