A Fidesz törvénymódosítása alapján a belügyminiszter már több mint egy éve olyan rendőröket is az állományban tarthat, akiket a bíróság jogerősen két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt. 2009-ben merőben más volt a mostani kormánypárt álláspontja.

Kép: Paula Rego: A rendőr lánya. Tisztára suvickolva

Mindössze két évig tartott az az üdvös állapot, hogy a belügyminiszter nem szólhatott bele a jogerősen elítélt rendőrök szolgálati viszonyának alakulásába. 2012. január 1. óta azonban újra kedve szerint dönthet a megpörkölődött, felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt rendőrök alkalmasságának vagy alkalmatlanságának megítéléséről; igaz, annak a meglehetősen gumiszerűen megfogalmazott rendelkezésnek a figyelembevételével, hogy „az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja”.

Gyalu és forgács

A közvélemény többnyire valamelyik megrázó rendőri bántalmazás kapcsán értesül arról a helyzetről, hogy, bizony, sokszor rovott múltú rendőrök is továbbszolgálhatnak. Így volt ez rendőrség 2006. őszi brutális fellépése nyomán vagy most a halálos végű izsáki kényszervallatás hatására.

A hatóság embereivel szemben természetesnek mondható, hogy az erkölcs terén az átlagosnál többet várunk el. Különösen így van ez törvényes erőszak alkalmazására feljogosított rendőrök esetében. Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk világhírű szerzője közérthetően fogalmazta meg a rendőrökkel szemben támasztott társadalmi elvárást: „Mint ahogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, úgy tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája.”

A rendőrök ráadásul többféle bűncselekményt követhetnek el, mint mi, közönséges állampolgárok. Velünk ellentétben ők katonai bűncselekmények miatt is bíróság elé állíthatók, például kötelességszegés vagy szolgálati tekintély megsértése miatt. De más különbség is akad: az egyik civiltől a másik civilnek „kiszalasztott” pofonnak a legtöbbször semmiféle jogi következménye sincs, de más a helyzet, ha a pofonosztó egy szolgálatban lévő rendőr. Az már elkerülhetetlenül büntetőügy. És ez így van jól. Az intézkedő rendőr ugyanis az állami erőszakot testesíti meg, amelynek jogszerűnek és arányosnak kell lennie.

Elvileg tehát a törvény betűje szerint a rendőr bűnelkövetők több tilalmas dologért és súlyosabb büntetésre számíthatnak. A tapasztalat azonban mást mutat. Rendőrök ellen indított büntetőeljárások elvétve kerülnek bíróság elé, s az enyhének tűnő ítéletek gyakran zárulnak azzal, hogy a megtévedt rendőrt előzetesen mentesítik a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. Ennek pedig az az eredménye, hogy a bűnös továbbszolgálhat. Hogy Molnár Ferenc hasonlatánál maradjunk: sokszor mintha a bírák osztanák annak a népi megfigyelésnek a lomha rezignáltságát, hogy „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács is”. Pedig az a szándékos és nem katonai bűncselekmény, amelyet jogerősen már legalább felfüggesztett szabadságvesztéssel kell szankcionálni, elég súlyos ahhoz, hogy a legeslegtöbbször kimondhassuk: az elítélt rendőrnek adott pardon „feltehetően hátrányosan befolyásolná” további szolgálatellátását.

Kohó és salak

Ezzel együtt is talán elképzelhető olyan különleges helyzet, amikor a felfüggesztett börtönbüntetés mellett túlságosan súlyos szankció lenne a szolgálati méltatlanság megállapítása. Ha így lenne, akkor ennek kimondására azonban csakis az összes körülményt jól ismerő, független és pártatlan bíróságnak lenne szabad lehetőséget biztosítani. Ehhez képest egészen 2009. december 31-ig a szolgálati törvény lehetőséget adott a rendőrséget felügyelő belügyminiszternek is arra, hogy a méltatlanság megállapításától – és ezzel az elbocsátástól – eltekintsen, ha a felfüggesztett szabadságvesztés nem haladja meg az évet. A miniszternek ez a jogosítványa – a Helsinki Bizottság örömére – 2010. január 1-jével megszűnt. Ez az állapot azonban nem tartott örökké, mert a „kétharmad” visszaadta a miniszter „méltányossági jogát”, sőt a 2012. január 1-jén hatályba lépett rendelkezés immáron a kétéves felfüggesztett szabadságvesztésnél is megengedi a miniszteri pardont.

Már csak azért is érdekes a fideszes többség pálfordulása, mert a 2006-os események után – igaz, akkor még ellenzéki kisebbségben – hangosan követelte a brutális rendőrök példás megbüntetését, és azt, hogy egyetlen rendőr se maradhasson hivatalában, ha a bíróság bűnösnek találta. Munkatársunk, Tóth Balázs külsős szakértőként felszólalt az Országgyűlés emberi jogi bizottságának 2009. október 20-i ülésén: „Nem szerencsés az a szabályozás, hogy azokat a hivatásos állományú rendőröket, akik szándékos bűncselekményt követtek el, és őket adott esetben feltételes szabadságvesztésre ítélik, abban az esetben, ha a bíróság előzetesen mentesíti a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól, akkor ők a rendőrség kötelékében továbbra is szolgálhatnak. […] a jogalkotói szándék az, hogy megtartsuk a rendőröket minél nagyobb számban a rendőrség kötelékében. Ezzel egyet is értünk, de egy-két évvel ezelőtt, amikor a zavargások után megszülettek az első ítéletek, akkor úgy látszott, hogy […] konszenzus kezdett […] kialakulni. Készültek is tervezetek, amelyek [azt tartalmazták:] abban az esetben, ha egy rendőrt szándékos bűncselekmény miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítélnek, akkor ne maradhasson előzetes mentesítés esetén sem a rendőrség kötelékében.”

Szél és kakas

Kollégánk szavait a jelen lévő akkori ellenzéki képviselők (Bíró Ildikó, Ékes Ilona, Varga József és Semjén Zsolt) nagy tetszéssel fogadták, és kevesellték, hogy a Bajnai-kormány csak a miniszteri pardont szünteti meg, a bíróit nem. Ehhez képest 2011 végén a szolgálati törvény módosításakor – már kormányon lévőként – négyük közül hárman is megszavazták a miniszteri jogkör visszaállítását. Egyedül Bíró Ildikó nem, de ő nem is voksolhatott, mert 2010 óta nem parlamenti képviselő.

A halálos kimenetelű izsáki bántalmazás feltételezett elkövetőit a belügyminiszter méltatlanság miatt azonnal menesztette a rendőri állományból. Ezzel vállalt némi kockázatot, hiszen az ügyben még nem született meg a jogerős ítélet. Most úgy tűnik, Pintér Sándor helyesen döntött. Csak azt nem értjük, a gyanúsítás (még ha erős alapokon is nyugszik és kirívóan súlyos ügyről van szó), miért számítana erősebb indoknak a méltatlanság kimondásához, mint a feltételes szabadságvesztést kimondó jogerős ítélet. Szerintünk nem számít annak, még ha a szolgálati törvény hatályos rendelkezése abszurd módon ezt lehetővé is teszi.

Zádori Zsolt