A XVIII. század közepétől indult el az a rabszolga-kereskedelem betiltását követelő erős civil emberi jogi mozgalom, amelyik akkor kapott igazán nagy lendületet, amikor William Wilberforce (1759–1833) angol parlamenti képviselő állt az élére. Neki köszönhetjük elsősorban, hogy többszöri próbálkozás után a brit törvényhozás 1807-ben végre illegálisnak és így hivatalból üldözendőnek nyilvánította az emberkereskedelmet. Az abolicionisták példamutató mozgalmát az első sikeres civil kezdeményezések között tartjuk számon. Ha ők nincsenek, ki tudja, meddig maradhat életben a bűnös transzkontinentális emberkereskedelem. Wilberforce-ot a költő Byron „Afrika erkölcsi Washingtonjának” nevezte, valójában azonban hősünk hatása nem korlátozódott egyetlen földrészre.

A hugenottáknak, Kálvin János franciaországi követőinek kezdetektől fogva nehéz dolguk volt a katolikus király vezette hazájukban. Nem egyszerűen korlátozták vallásgyakorlatukat, de megfélemlítésükre különbíróságot hoztak létre, sokukat eretnekként égették el az államvallásnak számító katolicizmus „védelmében”. A tridenti zsinat nyomán kibontakozó francia ellenreformáció II. Henrik 1559-es halála után tán eszközeiben némileg finomodott, de nem vált kifinomulttá. A vallásháború olykor jeges volt, máskor fortyogott, de ezen túl is sokszor lobbant fel. Véres leszámolások, mészárlások, förtelmes intrikák, hitszegések időszaka volt ez. Az ellenhitűvel szemben minden megengedhetőnek, sőt Istennek tetszőnek számított. Nem volt ez másképpen Európa egyéb tájékain sem. Ha szemléletes történelmi példát keresünk mély társadalmi krízisre vagy általános morális válságra, nem nyúlunk mellé, ha ezekre az „évtizedekre” (minimum 150 évre) esik választásunk.

Tulajdonosok nélküli piacgazdaság, azaz kapitalizmus egyelőre nem létezik. Ezért hát az állami vagy közvagyon, ezen belül párt- és szakszervezeti vagyon magánosítása elkerülhetetlen volt a rendszerváltás idején. Ezt a szükséghelyzetet használták ki azok, akik az előző rendszernek is haszonélvezői voltak. Az államszocializmus korrupciós ügyei és umbuldái sokakat felháborítottak, miközben – többnyire titokban – a közvagyonból hatalmas részeket játszottak át magánkézbe.1989-es sorozatunk 11. részében kiderül, az állampárt utolsó leheletéig küzdött vagyona átmentéséért.

Horn Gyula vasfüggönyt bont Alois Mock külügyminiszterrel 1989-ben. A pártvagyon sem hagyta hidegen

A nagybeteg Antall József miniszterelnök utolsó nyilvános beszédében is hitet tett a Szent István-i örökség mellett, annak azzal a mozzanatával együtt is, hogy a „magyarság befogadó nemzet”. Ezek nem csupán nagy szavak voltak, de közvetlen következményei is voltak: hazánk befogadta a délszláv háborúk üldözöttjeit, menedékjogot adott nekik. Pedig akkor tízezrekről volt szó, nem százakról, mint most.

Az egyik legismertebb koraújkori „mágusper” a louduni, noha a korabeliekhez képest nem volt különösképpen véres vagy kegyetlen. Egyetlen embert ítéltek máglyahalálra az eljárás végén. Igaz, ő papi személy volt. Az ügy különösen jól dokumentált, az utókornak nem csak a világi és egyházi hatóságok jegyzőkönyveire kell hagyatkoznia, hanem a dráma főszereplői is megírták a maguk testamentumait. Ráadásul az ördögűzéssel tarkított processzusnak számos tollforgató követője akadt, aki szintén közreadta élményeit. Az is kiemeli a szokványos boszorkányperek sorából, hogy itt nyilvánvalóan politikai célú koncepciós eljárásról volt szó. A szálakat maga Richelieu bíboros tartotta kézben. Az sem volt mindennapi, hogy a közvélemény jó részét sem sikerült elkábítani, sokan a tárgyalás során is biztosak voltak abban, hogy Urbain Grandier plébános ártatlan a neki felrótt vádakban.

Hiába egy év alatt 100 világbajnoki érem, 1989-ben a sportszerető közvéleményt leginkább a hazai bunda- és doppingügyek tartották lázban. Disznótorossal megvett focibírók, előállított focisták, pozitív vizeletminták, magyarázkodó sportvezetők. Sokan megtisztulásra vártak, de a katarzis elmaradt. Az élsport ment a maga útján, a hazai focivilág pedig csöndesen rohadt tovább. 1989-as sorozatunk tizedik része a versenysport botrányaival foglalkozik.

Joseph Beuys „nyugatnémet” képzőművész 1964-ben javaslatot írt az NDK vezetőinek: mivel a berlini fal túl alacsony, helyes lenne 5 cm-rel megemelni. Az is csavar volt a dologban, hogy a szintemelést úgy lehetne kivitelezni, miszerint a falat alulról emelik el a talajtól. Beuys javaslatát nem fogadták meg a keletnémet vezetők, viszont a berlini falat egészen 1989-as lebontásáig pénzt és fáradtságot nem kímélve „csinosítgatták”. Az 1980-as években a korábbi szimpla drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezők létesítésével igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket. Így válhatott ez a „műtárgy” a diktatúrák stupid kegyetlenségének örök szimbólumává.

Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök az Új-Fundland egyik öblében lévő hadihajón kinyilvánította, hogy a II. világháború végeztével sem kívánja növelni területeit. Emellett egyéb alapelveit is megfogalmazzák a háború utáni kívánatos világrendnek. Az Atlanti Charta néven elhíresült nemzetközi egyezmény kacskaringós úton elvezet majd az ENSZ Alapokmányához, amely végeredményben lefekteti a mai nemzetközi emberi jogi garanciarendszer jogi és fogalmi alapjait.

A fizikustehetségként induló Jurij Orlovot 1956-ban kidobják a pártból és munkahelyéről, mert Sztálint és Beriját nyilvánosan gyilkosoknak nevezi. Így aztán Örményországban futhatott csak be tudományos karriert. 1973-ban nyílt levelet ír Brezsnyevnek a szovjet szellemi elmaradottság okairól, de nem ezért rúgták ki, hanem azért, mert megalapította az Amnesty International helyi csoportját.

„Vitatkozó természetű voltam. A fegyelmezettséget csak bizonyos korlátok között fogadtam el, adott esetben, ha igazságtalanságot tapasztaltam, akkor nem törődtem bele” – mondta 20 éve készített életútinterjújában Pákh Tibor, jogász, fordító, igazságkereső „keresztes vitéz”. Mindent legyűrő vallásos hite segített neki áldozatos és magányos munkájában, a Kádár-rezsim állítólagos „liberalizmusának” tesztelésében. A rendszer sokszorosan elbukott a „Pákh-teszten”. És az is kiderült, olykor a törékeny ember az erős, és az elnyomó rendszer a gyenge, a vízcsepp kivájja a követ.

Kép: Tuba Zoltán fotójának felhasználásával