Bob Geldof punk énekest annyira megindította egy etióp éhező menekültekről szóló BBC-riport, hogy 1984-ben eldöntette, népszerű zenésztársaival karácsonyi gyűjtést szervez a szenvedőknek. Az alkalmi banda (Band Aid) kislemezzel rukkolt ki karácsonyra, amely elképesztő siker lett. Amerikában is követői voltak, és a USA for Africa, illetve Lionel Ritchie és Michael Jackson dala még nagyobb bevételt hozott. Geldof erre is rátronfolt, amikor 1985 nyarán egy ikerkoncertet szervezett Londonba és Philadelphiába, amelyen felvonult a popipar színe-java, az akkori fiatalok és a hatvanas évek szupersztárjai is. Ezeknek az elkényeztetett, sokszor jogosan féktelen önzéssel vádolt művészeknek sikerült legalább egyetlen napra összerántani a világ tévénéző felét egy nemes ügy érdekében.

Mozgalmi, politikai tevékenységét 17 évesen ismerték el Nobel-békedíjjal. A pakisztáni „kislány” akkor már évek óta küzdött a lányok, asszonyok tanuláshoz fűződő jogaiért. Túl volt egy merényleten is, amelyben a tálibok megpróbálták meggyilkolni őt. Életveszélyes sérüléseiből felépülve továbbfolytatta küzdelmét. A szunnita muszlim aktivista angliai emigrációban hozta létre alapítványát, amely az eddig kirekesztettek tanulásai lehetőségét támogatja. Malála Júszafzai még csak ma lett huszonhárom éves.

1989 csodája után sokan képzeltük, hogy a világ végérvényesen szakít korábbi esztelen gyakorlataival, így nem lesz több népirtás sem. Azonban a ruandai és a srebrenicai genocídium néhány éven belül ki kellett józanítsa az álmodozókat: a megváltás még távol, a történelem nem ért véget, „az emberfaj sárkányfog-vetemény” ma is.

(Hangos változat, podcast itt.)

Meglehetősen ritka eset, ha az ügyészség által emelt vád alapján valakit jogerősen elítélnek, majd az ügyészség legfőbb szerve a legmagasabb bírósághoz fordul felmentést kérve, mert az ítéletet a vádlottakkal és védőjükkel együtt alkotmányellenesnek tartja. Ennél is jóval ritkább, hogy a Kúria ezt követően a támadott ítéletet mégsem változtatja meg. Az pedig szinte a sci-fi kategóriája, hogy ezután az Alkotmánybíróság is úgy foglal állást, hogy a szólásszabadságot sértő büntetés teljes rendben van. Mindez itthon megtörtént a 2015-ös nemzeti konzultációs plakátokat lefestő szegedi ügyfeleink esetében.

A Kongói Szabad Állam mint a megvalósult földi pokol híresült el. II. Lipót belga király magánbirtokán hosszú időn át háborítatlanul folyhatott a helybeli lakosság brutális kizsákmányolása, megalázása, kínzása és legyilkolása. Abban, hogy a visszafogott becslések szerint 1,5–3 millió áldozatot szedő terrornak végül 1908-ban mégis véget vetettek, a nemzetközi nyomásnak is komoly szerepe volt. A közvélemény szemét azok a szakszerű és megrázó híradások nyitották fel, amelyek elsősorban Roger Casement diplomata-politikus (1864–1916) és Edmund Dene Morel (1873–1924) újságíró nevéhez köthetők. Utóbbi volt a belga felelősség-elhárítás elleni nemzetközi kampány motorja is. Bizony, külföldről támogatta a tömeggyilkosságok elleni harcot. Az ő születését ünnepeljük ma.

(Hangos változat, podcast itt.)

Fischer Ádám, a világhírű karmester 21 év óta a Magyar Helsinki Bizottság Egyesület tagja. Az emberi jogokat mindannyiunk elidegeníthetetlen jussának tekinti. Közéleti vitákban is gyakran megnyilvánul, interjúiban sem kerüli ki a kényes kérdéseket. Legutóbbi nyilatkozatai után éles támadások érték. Mostani írásában ezekre reagál.

Sok szentnél és mártírnál nem tudjuk pontosan, mikor született, azt viszont igen, mikor halt meg. Lavrentyij Pavlovics Berija (1899–1953), a szovjet belügyi apparátus és állambiztonság rettegett vezetője egészen bizonyosan nem volt szent. Tömeggyilkos volt inkább, bár nem emiatt van az, hogy nála meg a halálozás dátumában lehetünk bizonytalanok. Meg a halál nemét illetően. Egy biztos: erőszakos halált halt valamikor 1953. június 26. és december 23. között.

(Hangos változat, podcast itt.)

A „feketetörvény” száz éven át volt hatályban és leplezetlenül kiszolgálta az angol földesurak érdekeit. Nem csak arról volt szó, hogy szigorúan védte a tulajdonukat, hanem halállal büntetett 50 új „rendkívüli vétséget”. Mindennek az lett volna a szerepe, hogy elrettentse a vadorzókat és más törvényenkívülieket. Ez sem sikerült. De a legnagyobb gond a szankciók aránytalansága volt, illetve az, hogy a törvényalkotó felrúgta a fegyveregyenlőség elvét a büntetőeljárásban, és a polgárral szemben az egyetlen társadalmi csoportot (a nagybirtokosokat) kiszolgáló állam oldalán avatkozott be. Volt olyan bíróság, amelyik ezt nem nézte tétlenül.

Jeanne d’Arcot bírái 1431-ben előbb életfogytiglani börtönre, majd máglyahalálra ítélték. 25 év múlva rehabilitálták. Boldoggá 1909-ben, szentté 1920-ban avatták. Az inkvizíciós eljárás hibáit jogi értelemben sikerült orvosolni, sőt Johanna alakját egyenesen glorifikálták. Ám az életét senki nem tudta már visszaadni. A halálbüntetés híveinek és a büntetőeljárások jogállami biztosítékait felesleges sallangoknak vagy egyenesen bűnpártolásnak tekintő kritikusoknak érdemes megismerni, hogyan néz az ki, amikor az ítélkezés kollektivista és nem független.

(Hangos változat, podcast itt.)

Másfél hónap telt el azóta, mióta George Floydot négy rendőr igazoltatás közben kirángatta a kocsijából, és megbilincselve a földre teperte. Az egyik minneapolisi rendőr zsebre tett kézzel 8 perc 46 másodpercen keresztül térdelt a fekete férfi nyakán, aki hiába könyörgött levegőért, végül megfulladt. Magyarországon is tudunk hasonló esetekről? A hatósági erőszaknak tipikusan kik az áldozatai, és mennyire jellemző, hogy a szükségesnél erőszakosakabbak vagy kifejezetten brutálisak a rendőrök? Az állam nálunk kellő eréllyel lép-e fel az egyenruhás erőszakkal szemben? Erről beszélgetett Németh Zsolt kriminológus, Kádár András Kristóf ügyvéd, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke és Tarnai Dóra, a Helsinki Bizottság jogásza. A beszélgetést Ónody-Molnár Dóra újságíró vezette.