A menekültek világnapját 2001 óta ünnepeljük. A korábbi keltezésű afrikai menekültek napja miatt esett a választás erre a szép nyári napra. Furcsa módon az 1951-es genfi menekültügyi egyezményre is emlékezünk ma, amelyet ugyan július 28-án írtak alá, de oda se neki: a szépre emlékezni mindig érdemes.

A burmai (mianmari) politika nagyasszonya élete során többet volt hazájában fogságban, börtönben és házi őrizetben, mint szabadon. Nincsen olyan jelentős emberi jogi díj, amit el ne nyert volna. Aung Szan Szu Kji (más átírásban Ang Szán Szu Csí) már 1991-ben Nobel-békedíjat kapott. Kiállása sokáig példaszerűnek tűnt, kortársai között egyenesen az erőszakmentes ellenállás legismertebb alakjának számított. Felettébb indokolt azonban a múltidő, mert később hazája hatóságainak a muszlim rohingyák elleni brutális fellépését nem akadályozta meg, sőt voltaképpen passzivitásával támogatta. 2018-ban az Amnesty International és Kanada is megfosztotta korábbi elismeréseitől. Két Aung Szan Szu Kji volna? És melyikre fogunk emlékezni? 

Jelena Bonnert (1923–2011) leginkább mint Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikus feleségét és harcostársát ismeri a világ. Voltaképpen igazságtalanság ez, mert Bonnernek saját jogon is helye van a XX. századi emberi jogi harcosok panteonjában.

(Hangos változat, podcast itt.)

Magyarországon sok évtizedes probléma, hogy a rendőrök, börtönőrök és más hivatásosok által elkövetett bántalmazások jelentős részben büntetlenül maradnak. 2014 és 2018 között összesen 3891 esetben tettek feljelentést hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt, és mindössze 120 esetben, azaz a feljelentések 3,1%-ában emeltek vádat. Eközben a hivatalos személy elleni erőszaknál – ahol leginkább rendőr az áldozat – 68%-os volt a vádemelési arány. A Magyar Helsinki Bizottság évtizedek óta foglalkozik a problémával, és javaslatai is vannak arra, hogyan lehetne eredményesebb a bűnüldözés a rendőri erőszak területén is.

A kelet-berlini munkásfelkelés olyan volt a kelet-európai kommunista blokknak, mint a Szovjetuniónak a kronstadti lázadás 1921-ben. Mindenki számára fontos tanulságokkal járt. A hatalmon lévők azzal szembesültek, hogy az új, elvileg magát proletárdiktatúrának nevező rezsim egyik legkomolyabb ellenfele éppen a városi néptömeg, leginkább a munkásság lehet. A társadalom pedig megtanulhatta, kíméletre ne számítson, ha a rendszer alapjait támadja.

Nagy Imrét 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése, vezetése és hazaárulás vádjával, a fellebbezés lehetősége nélkül ítélték halálra. Másnap kivégezték. És mint egy sorstragédiában: a Legfelsőbb Bíróság éppen 1989. július 6-án, azon a napon rehabilitálta a forradalom miniszterelnökét, amelyiken meghalt Kádár János, aki – „a törvényes eljárásnak szabad folyást engedve” – elrendezte, hogy Nagy Imrét kivégezzék.

(Hangos változat, podcast itt.)

Semelyik emberi hatalom nem lehet korlátlan. Sőt a hatalom korlátozása egyenesen hasznos a köznek – a Magna Charta régi története erre tanít bennünket. Négy évszázadba telt, mire a megalkotása után a norma végre kifejthette áldásos hatását. Ma már az emberi jogi gondolat egyik ősforrásának szokás tekinteni.

A második elnöki ciklusát éppen csak megkezdő Franklin Delano Roosevelt (1882–1945) amerikai elnök nagy, göcsörtös fába vágta fejszéjét: a szövetségi Legfelsőbb Bíróságba. Úgy érezte, itt az ideje számára kedvezően módosítani az arányokat a testületen belül, amely az előző években sok borsot tört az orra alá. Mindezt egy átfogó reformba csomagolta, amelynek színleg a bíráskodás hatékonyságát kellett volna szolgálnia. Roosevelt terve elbukott, a Legfelsőbb Bíróság megmenekült a kéretlen elnöki gyámkodástól. Aztán a testületi arány magától is megváltozott, és az elnöknek sem volt már annyi gondja a bírósággal.

Ma van Páduai Szent Antalnak az emléknapja, a liliomnyílásnak, a tisztaságnak és az ártatlanságnak a katolikus ünnepe. 1231-ben e napon halt meg ugyanis korának népszerű ferences prédikátora. De most nem ezek miatt idéznénk fel a nevezetes egyháztanító alakját, hanem egy sokszor feldolgozott legendája miatt, amely értelmezhető bölcs egyházi példázatként is, de az emberi jogok védelmezői is magukra ismerhetnek benne.

(Hangos változat, podast itt.)

A magyar állami könyvcenzúrát az ellenreformáció a protestantizmus elleni védekezésre hozta létre. A cenzúra II. József reformjáig legfőképpen vallásügynek számított. Protestánsellenes természetét sokáig meg is tartotta. A debreceni reformátusok 1719-ben lefoglalt bibliáinak elképesztő kálváriája jól példázza, hogy a vallási elvakultság állami segédlettel miféle igazságtalanságra és mekkora kártételre képes.

(Hangos változat, podcast itt.)