Ma van Páduai Szent Antalnak az emléknapja, a liliomnyílásnak, a tisztaságnak és az ártatlanságnak a katolikus ünnepe. 1231-ben e napon halt meg ugyanis korának népszerű ferences prédikátora. De most nem ezek miatt idéznénk fel a nevezetes egyháztanító alakját, hanem egy sokszor feldolgozott legendája miatt, amely értelmezhető bölcs egyházi példázatként is, de az emberi jogok védelmezői is magukra ismerhetnek benne.
(Hangos változat, podast itt.)
Páduai Szent Antal (1195–1231) nem Itália, hanem Portugália szülöttje volt. Eredetileg nem Antalnak, hanem Fernandónak keresztelték, nevét akkor cserélte le, midőn végképp az apostoli szegénységet választotta, és Remete Szent Antalt jelölte ki példaképének. Pályafutását ágostonos szerzetesként kezdte, és utána lépet át a ferencesekhez. Halála után tíz hónappal már szentté avatták, és máig a katolikus egyház egyik legnépszerűbb szentje ő. Merthogy a szegények védelmezője. Nagy szükség van az ő csodáira, hiszen szegény emberből mindig sok van, és meglehetősen sokan rettegnek az elszegényedéstől is. Az egyház nem pironkodik, ha nevében kér: Szent Antal perselye ott található minden katolikus templomban.
Nevezetes vándorprédikátor is volt. Nem is akármilyen feladatokkal bízták meg. Előbb Marokkóba küldték, majd az eretnek katharokat és valdenseket kellett volna észhez téríteni francia földön. Páduában (vagy Padovában) tömegek tódultak, hogy izzó szenvedélyű, látványos képekben tobzódó és erkölcsnemesítő beszédeit meghallgathassák. Hatása alatt örök ellenfelek békültek ki, tolvajok, rablók adták vissza az ebül szerzett holmit, uzsorások mondtak le a jogtalan, túlzó kamatról. Állítólag még az 1231-ben meghozott adóstörvény is neki köszönhető. Ez kimondta, hogy ezentúl az adós csak vagyonával jótáll a tartozásért, nem pedig személyével vagy szabadságával.
Az egyik legismertebb legendája szerint – amiből Mahler is dalt írt – Antal prédikálni akart, de a templomban nem volt hallgatósága, ezért lement a tengerhez Riminiben. És akár Szent Ferenc a madarakhoz, ő tenger lényeihez beszélt, a halakhoz, teknősökhöz és rákokhoz. Elragadta őket a heves szónoklat – amíg tartott. Antal is elégedett volt, meg a „gyülekezet” is bőszen bólogatott. Csakhogy amint befejeződött a prédikáció, mindenki visszatért a régi beidegződéseihez:
Halak hazatérnek;
Csuka ragadozik,
Bujálkodik a csík.
Csüngtek a beszéden,
S élnek úgy, mint régen.
Rák tovább is lassú,
Harcsa hájas hasú,
Zabál a ponty egyre
Szent szókat feledve.
Csüngtek a beszéden,
S élnek úgy, mint régen.”
(Kunszery Gyula fordítása)
A legenda az egyház hivatásának és folyamatosan megújuló, de könnyű sikert nem ígérő munkájának a bölcs példázataként is értelmezhető. Miszerint az emberi (a zsigeri) természettel, például a kapzsisággal, a falánksággal vagy erőszakossággal való folytonos küzdelemnek még akkor is rosszak az esélyei, ha a legjobbak veszik fel a harcot a világ megjobbításáért.
Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke és egyesületi tagtársunk, Fischer Ádám karmester szerint valahogy így áll a dolog az emberi jogok védelmezőivel is. Olykor úgy tűnhet, hogy egy-egy kérdésben sikerül megváltoztatni valami fontosat, de valahogy az ember és az állam őstermészetén nehéz úrrá lenni. Amint megnyugszunk, hogy valami már rendben van, és nem figyelünk rá többet, szükségszerűen minden visszarendeződik az „ősállapotba”, „s élnek úgy, mint régen”. Nekünk, jogvédőknek már csak ezért sem szabadna elégedetten elhagyni „a tengerpartot”.
