A politikai ellenfelei által később „malmesbury-i szörnyetegnek” titulált Thomas Hobbest (1588–1679) európai tanulmányútja és találkozása Galileivel győzte meg végképp arról, hogy életének fő hivatása a filozófia. A természetjogi gondolkodók, tehát az emberi jogok elméletének megalapozói közül ő annyiban mindenképpen továbblépett elődeihez képest, hogy az állam hatalmát nem isteni kegyelemből vagy törvényből származtatta, hanem szerinte az emberek közti szerződésen alapul, tehát mindenképpen emberi alkotás, amely romlékony, de alakítható.
Szemben azokkal, akik idealizálják a természeti, „történelem előtti” állapotokat, Hobbes vizsgálódásai során arra jutott a legjobb politikai rezsimet keresve , hogy közhatalom nélkül, pusztán a természetes jogokkal az emberek folyamatos veszélyben éltek. A természetes jogokat összeegyeztethetőnek, sőt kívánatosnak tekintette a hatalommal, akár az abszolút hatalommal is. Fő művében, a Leviatánban (1651) kifejtettek szerint a természeti állapotban mindenki mindenkinek farkasa, és „az emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid” volt.
Ebben a helyzetben az emberek társadalmi szerződéssel (valamiféle alávetési, felhatalmazási kontraktussal) átruházták a fölöttük álló, szuverén hatalomra a természetes jogaikat. E hatalom feladata, hogy megvédje a szerződőket másoktól (adott esetben egymástól), s ha azt nem teszi, a szerződés semmis. A saját élet és biztonság védelme, valamint az ellenállás joga felette áll az alávetési szerződésnek. (Politikai programként ez köszönt majd vissza Thomas Paine-nél és az amerikai függetlenségi küzdelmekben is.)
A koraújkori angol filozófus elméletében ott találni a ma szitokszavaknak számító politikai ateizmus és politikai hedonizmus magvait, ahogyan politikai filozófiájában tetten érhető az idealista hagyomány is. Hobbes érveiből az abszolutista állam éppúgy meríthetett, ahogyan a liberálisok is. De hát a kés is egyaránt használható kenyérszelésre és gyilkolásra. És erről már nem a kellően kifent kés tehet.
