Népmesei hősünket zsákba varrják, folyóba dobják. Szorult helyzetében kitalálja, hogy ordítozni kezd: „nem, nem, nem akarok király lenni”. Mire egy nagyravágyó, de együgyű atyafi kioldozza a zsákot, és magát kötteti be oda. A homéroszi hősünk, Odüsszeusz pedig úgy mászik ki a csávából, hogy a küklopsznak, aki fel akarja falni, azt hazudja, hogy az ő neve Senkise. Így aztán a leitatott és megvakított óriásnak nem tud majd segíteni isteni apja, amikor azt kérdezi jajgató fiától: ki bántott? – Senkise – üvölti Polüphémosz. Ki az igazi bolond, a kópék, aki hazudozással menekültek meg, vagy a rászedettek? Bolondok napján jó ezt is tisztázni.
Mottó 1.: „Április bolondja, / felmászott a toronyba. / Megkérdezte: / – Hány óra? / – Fél tizenegy; / bolond ez az egy.”
Mottó 2.: Marais udvari bolond így fordult XIII. Lajos királyhoz: – Két dolog jár a maga foglalkozásával, amit nem tudnék megszokni. – Mik lennének azok? – kérdi a király. Mire a bolond: – Egyedül enni és társaságban szarni.
Mottó 3.: „Április bolondja, / felmászott a toronyba. / Megkérdezte: / – Hány óra? / – Fél tizenkettő; / bolond ez a kettő.”
Kevés homályosabb eredetű „ünnepünk” van, mint ez a mai bolondünnep. Egyesek szerint az egykori állami évkezdet hagyománya él benne tovább. IX. Károly francia király rendeletileg úgy határozott, hogy az év ne áprilisban induljon eztán, hanem januárban. A nép viszont ragaszkodott a régi ünnephez és az ajándékozás szokásához, így mintegy szamárfület mutatott a hatalomnak, nem hivatalos (civil), dévaj bolondünneppé alakította április elsejét. Az átverés és felültetés lett az ünnepi ajándék. A másik és egyben valószínűbb változat pogány, kereszténység előtti ünnep(ek) és gondolkodásmód továbbéléséről beszél. Eszerint ott volt az már a szilaj római szaturnáliákon vagy a kelták tavaszi vegetációs kultuszaiban is.
A bolond, akár a rab vagy a szolga figurája fontos mitológiai szereplő volt, állandó ellenlábasa a királynak, a hatalomnak. Ezért vannak egyes mítoszokban és kalendáriumi rítusokban egyenesen „bolondkirályok”, „bolonduraságok”. Bár a középkori hatalom számára olykor a karneváli vagy pünkösdi királyok is problematikusok, amelyek kikezdik, kinevettetik a tekintélyt, tótágast állítják a társadalmi hierarchiát, és egy időre urat csinálnak az elnyomottból, de az április bolondja még ennél is „rendszeridegenebbnek” számított, hiszen a legcsöndesebb nagyböjti időszakban „bontott rendet”.
Merthogy a farsangi, húsvéti, pünkösdi, aratási, szüreti, adventi vagy szilveszteri „bolondozáshoz” és szemérmetlenséghez mégiscsak ott van a hatalom engedelme. Az uralkodó, a szuverén, a hatalom birtokosa, az állam józanul felismeri, hogy „ahol elnyomás, ott az ellenállás is szükségszerűen felüti a fejét, a gőzt olykor jobb levezetni, elterelni, mint fedő alatt tartani”. És a mindenben hibát, fonákságot kereső, a hatalmat önnön parlagiságával szembesítő, de mégiscsak állami alkalmazott udvari bolond voltaképpen tekinthető az alkotmányos fékek és ellensúlyok korai változatának is.
A mai napon szokásos áprilisi bolondozás, egészséges hazudozás, a világ rendjének átmeneti megfordítása némileg kilóg tehát a sorból – mondhatni ösztönösebb, népibb, zabolátlanabb, mint a rokon rítusok.
Április bolondjában vagy inkább abban, aki hazudozással, tréfával, trágárkodással bolonddá teszi a másikat, ott van a trickster, a csaló, a rendbontó, a bohóc figurája, aki a fordított világot személyesíti meg. Ennek etruszk mitológiai változatáról, phersuról írt Szilágyi János György, a nagyszerű ókorász. Ez a látszólagos bajkeverő (lény, isten), valójában „az emberi létben a valóság minden rettenetével szemben biztosítja a nevetés által kiváltott egyensúlyt”. Phersu, Vitéz László, Thyll Ulenspiegel, Naszreddin Hodzsa, a némafilmek burleszkhősei és más kópék kétségtelenül gátlástalanok, ám a csínytevéseik, sokszor vaskos tréfáik kiváltotta nevetéssel mégis képesek megvédeni bennünket a még nagyobb rossztól, a gonosz néma, kedélytelen és totális uralmától.
Balázs Zoltán filozófus a politikai nevetésről szóló esszéjében idézi fel, hogy a sátán almafa alatti kacajával kezdődött és a megváltó Isten nevetésével teljesül be az emberiség bibliai megváltástörténete. Éppen ezért középkorban húsvétvasárnap a papok vicceket meséltek a szószékről, a gyülekezet istennek tetsző vidámsága egyben a sátán irgalmatlan kikacagása volt. A kacagás, a nevetés, a mosoly maga a trónusára visszatérő élet. Nehéz időkben különösen.
Röhögjünk tehát a politikusokon és hatalmasokon. Segítünk vele magunknak, hogy megmaradhassunk embernek, de olykor még nekik is.
