Bár ez a párizsi békeszerződés elsősorban a krími háborút (1853–1856) zárta le, és a nagyhatalmi érdekköröket szabályozta az Oszmán (török) Birodalom vonatkozásában, az emberi jogok „nemzetköziesítésében” is úttörő szerepet játszott. Részben ez a nemzetközi megállapodás adott mintát a későbbi kisebbségvédelmi rendszereknek.
Abban a pillanatban, 1856-ban az tűnt a legfontosabbnak, hogy a szerződés lényegében visszaállította a háború előtti határokat. A nagyhatalmak garantálták Törökországnak a függetlenségét és területi integritását. Ennek fejében Konstantinápoly kötelezettséget vállalt arra, hogy tiszteletben tartja a határain belül élő keresztények jogait. Minket most ez utóbbi érdekel leginkább.
Ugyanis a nemzetközi jog alapelve, hogy az államok nemzetközi szerződéssel korlátozhatják szuverenitásukat, és nemzetközi szintre emelhetnek olyan kérdéseket, amelyeket nemzetközi jog egyébként nem szabályoz. Ha két vagy több állam szerződést köt egymással arról, hogy humánusan bánnak polgáraikkal vagy polgáraik egyik (kisebbségi) csoportjával, ez azt jelenti, hogy a szerződő felek immáron nem hivatkozhatnak szuverenitásukra, nem mondhatják, hogy senki nem szólhat bele, mi történik náluk, a jogfosztás többé „nem az ő magánügyük”.
Az első ilyen szerződéseket a rabszolga-kereskedelem visszaszorítása érdekében Anglia kötötte még a XIX. század elején – hívja fel a figyelmet Thomas Buergenthal amerikai jogtudós. Ezeket követték aztán a Törökországgal a keresztények védelmében kötött egyezmények. Az első volt a párizsi, a második a berlini (1878). Az utóbbiban nem csak a török területeken élő keresztények kaptak nemzetközi védelmet, de például ez a szerződés kötelezte arra Romániát is, hogy biztosítsa a zsidók jogegyenlőségét és szabad vallásgyakorlását.
Mind a párizsi, mind a berlini békeszerződések nagyon hamar „kimúltak”, mert voltaképpen a nyers és gyorsan avuló hatalmi érdekeket palástolták. Mindezek ellenére mégis modellként szolgáltak azokhoz a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerekhez, amelyek így vagy úgy, de valamennyire ma már mégiscsak működnek, és egyre kínosabb egy országnak arra hivatkozni, hogy senkinek semmi köze, mi történik ott. Az emberi méltóságnak, az alapvető emberi jogoknak erősebbnek kell lenniük, mint az állami szuverenitásnak.
