Harminc év alatt nagy utat járt be addig Egyiptom és Izrael, amíg vezetőik, Anvar Szadat elnök és Menáhén Begin miniszterelnök Jimmy Carter amerikai elnök közreműködésével Washingtonban alá nem írták a két ország békeszerződését. A fegyverszüneti egyezmények (1949), a hatnapos háború (1967), a Jom Kipur-i háború (1973) a „cionizmust mint rasszizmust” elítélő, 16 évig hatályban hagyott ENSZ-határozat (1975), Szadat szereplése a Kneszetben (1977) és a Camp David-i megállapodás (1978) – talán ezek voltak a konfliktus legfontosabb állomásai. Tengernyi igazságtalanság, szenvedés, rettegés, halál, háborúskodás és terrorcselekmények. Békétlenség.
„A legnagyobb hatást Szadat azon gondolata tette rám, hogy a zsidók, a keresztények és muszlimok között lehetséges a béke, ha az érintettek végre megértenék, hogy vallásaiknak közösek a gyökereik. Ha végre felismernék, mennyire hasonlítanak egymásra, akkor sikerülhetne békét teremteni közöttük, és azt meg is lehetne őrizni” – idéz fel egy bizalmas beszélgetést Helmut Schmidt egykori nyugatnémet kancellár a politikai memoárjában. Most már látszik, hogy az egyiptomi Anvar Szadat azon politikusok közé tartozott, akiket az elfogulatlan utókor államférfinak tekint. De azért vérbeli politikus is volt, akit a nemes eszmék mellett a kényszerek és a lehetőségek is mozgattak.
A Nasszer utáni, gazdaságilag és katonailag megroppant, a szovjet „baráti segítséget” elutasító és a Nyugat felé közeledő Egyiptomnak nagy szüksége volt már a békére, a Sínai-félsziget visszaszerzésére és az amerikai támogatásra. És az is feltétele volt a békének, hogy Izrael és vezetői szintén békét akarjanak. Hiába a katonai sikerek, a területszerzés és a növekvő nemzeti önbecsülés, mert a zsidó állam fokozódó nemzetközi elszigetelődése és a brutálisan magas katonai kiadások (a bruttó nemzeti termék majdnem felét a hadseregre költötték) akkor is a békekötésre ösztönzik Izraelt, ha nincs amerikai ösztökélés. De volt.
Ezzel együtt meglepetésnek számított még az egyiptomi kormánynak is, hogy Szadat, aki maga is katona volt, és irányító szerepet vállalt az Izrael elsöprése meg a palesztinok felszabadítása miatt indított háborúkban, 1977. november 8-án azzal rukkolt elő, hogy az izraeli kivonulást megtárgyalandó kész ellátogatni az izraeli parlamentbe. Hogy mennyire várták a felajánlkozást Izraelben, jól mutatja, hogy 12 nap múlva már meg is tarthatta történelmi jelentőségű beszédét a Kneszetben.
Pedig tárgyalópartnere az a Begin volt, akit miniszterelnökké választása idején jó okkal „héjának” tekintettek. De ő is igazolta azt a megfigyelést, hogy a legtartósabb békéket éppen az egykori „héják” képesek megkötni. Begin kormánya Szadat „jelentkezése” előtt tett is egy nem akármilyen szívességet az egyiptomi elnöknek: még májusban közölte vele azt a megbízható titkosszolgálati értesülést, hogy merényletet készítenek elő a líbiai diktátor, Kadhafi „ezredes” megbízásából.
Végül a békét 17 hónap alatt sikerült megkötni. A Carter-adminisztráció is szépen teljesített, de kompromisszumkész tárgyalófelek nélkül nem ment volna. S bár a térségben nem lett béke, de a szerződő felek bizonyosan jóljártak: „Izrael elérte, hogy katonailag leghatalmasabb szomszédja megszűnt ellenség lenni, ezenkívül a Sínai-félszigetért cserébe gyakorlatilag szabad kezet kapott Ciszjordániában. Egyiptom visszakapta elvesztett területét, és az Egyesült Államok személyében nyert magának egy pénzes szponzort. A világ is biztonságosabb hely lett: Egyiptom nem hadviselő féllé válásával a közel-keleti konfliktus eszkalációjának esélye csökkent. Csak szegény Szadat járt rosszul: ő végső soron Camp Davidbe halt bele” – írta Neményi László külpolitikai újságíró.
Igen, Szadatot részben ezért ölték meg merénylői, de nem csak azért: okkal vagy ok nélkül sokan tartották hazájában diktátornak. Schmidt kancellár így emlékezik a díszszemlén történt gyilkosságra: Szadat „már régóta tisztában volt vele, mekkora politikai kockázatot vállal az [izraeli] utazással. Az is tudta, hogy az életét kockáztatja. Ám ennek ellenére követte lelkiismerete parancsát, ezzel nagyobb hatást tett rám, mint bármelyik államférfi, akivel valaha találkoztam. Meggyilkolása 1981 októberében mélyen megrendített.”
