Daniel McCann, Mairead Farrell és Sean Savage, az IRA terroristái robbantásos merényletet akartak végrehajtani Gibraltáron. A hatóságok azonban tudomást szereztek az előkészületekről, és a brit különleges egység, az SAS civil ruhás katonái 1988. március 6-án szitává lőtték a három merénylőt. Az ő szüleik fordultak aztán a strasbourgi bírósághoz. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 1995-ben egy vonatkozásban igazat adott a szülőknek, és elmarasztalta az Egyesült Királyságot. Ez az ítélet fordulópontnak számít a „feltétlenül szükséges erőszak” értelmezésében.
A spanyol hatóságok azzal keresték meg a briteket, hogy három Malagában tartózkodó IRA-terrorista valószínűleg távirányítós autóbombát akar majd robbantani brit területen. A britek elhatározták, hogy beengedik őket Gibraltárra, hogy ott letartózhassák és kellő tárgyi bizonyítékot szerezzenek egy későbbi perhez. Megvolt azonban a veszélye annak, hogy a terroristák majd fegyveresen állnak ellen, és esetleg felrobbantják a robbanószerkezetet a nagy tömeget vonzó ünnepélyes őrségváltásnál.
A három IRA-terrorista, két férfi és egy nő aztán eltávolodott a járműjétől. A brit tűzszerész első látásra úgy találta, hogy a kocsiban valóban lehet bomba. Mint később kiderült, nem volt. Ahogyan a lelőtt embereknél sem volt fegyver vagy detonátor, mégis 5, 8 és 16 lövedék fúródott a testükbe. Egyáltalán nem voltak azonban ártatlanok. Terepszemlét tartottak. Korábban már terrorizmusért elítélték őket, egyikük az IRA bombaszakértője volt, és Malagában meglett a Farrell bérelte kocsi is 64 kilónyi Semtexszel és sok-sok lőszerrel. A gibraltári esküdtszék jogosnak találta a fegyverhasználatot, későbbi pereskedésre pedig a brit törvények nem adtak lehetőséget.
A szülők az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak. Véleményük szerint a brit hatóságok megsértették gyerekeik élethez való jogát (2. cikk), amikor az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakkal ellentétesen a „feltétlenül szükségesnél” nagyobb erőszakot alkalmaztak.
A strasbourgi bíróság nem volt könnyű helyzetben. Ugyan nem vonta kétségbe az akcióban résztvevő katonák jóhiszeműségét, valamint nem talált egyértelmű bizonyítékot arra sem, hogy valamiféle felsőbb helyen eldöntött „leszámolásról” lett volna szó, a körülményeket áttekintve mégis arra jutott, hogy a brit hatóságok nem jártak el kellő körültekintéssel. Például a gyanúsítottakat nem tartóztatták le a határnál, és főleg: feltételezéseket bizonyosságként fogadtak el. Csak azokat a hipotéziseket vették figyelembe, sőt tekintettek bizonyosságnak, amelyek elkerülhetetlenné tették az erőszak alkalmazását.
A bíróságot – igaz, a lehető legkisebb szavazatarány mellett (10 a 9 ellen) – a britek nem tudták meggyőzni arról, hogy a három terrorista halála olyan erőszak következménye volt, amelyet mások életének megóvása feltétlenül szükségessé tett. Nem járt viszont kártérítés a pereskedő szülőknek, mivel a három meggyilkolt személy mégiscsak bombát szándékozott robbantani.
A McCann-ügy óta a „feltétlenül szükséges erőszak” megítélésénél a strasbourgi bíróság a korábbiaknál is szigorúbb tesztet alkalmaz, és rendkívül aprólékos vizsgálatot folytat le a halállal végződő esetek megítéléséhez. Ebből következik, hogy például a vagyoni javak elleni erőszakos támadás sem járhat a támadó életének kockáztatásával, és a strasbourgi bíróság csak egészen kivételes helyzetben fogadja el, ha a hatóságok fogvatartás vagy szökésnek a megelőzése miatt alkalmaznak halált okozó erőszakot. Ilyen esetekben a fegyvert rántó egyenruhásoknak nálunk többször kitüntetés adtak.
