Kevesen érveltek annyira hatásosan a természetjogi megközelítés és az emberi jogok ellen, mint éppen ő. Mégis Jeremy Benthamnek (1748–1832) megkerülhetetlen szerepe van abban, hogy a szabadságjogok kiterjesztését és börtönállapotok javítását hasznosnak és így szükségszerűnek tekintjük.
Mai hősünk több okból is helyet érdemel Emberi jogi kalendáriumunkban. Ő maga hevesen támadta ugyan az emberi jogok elméletét, mondván, az efféle jogok „gólyalábakon járó képtelenségek”; viszont mint a haszonlevűség, az utilitarizmus iskolamestere azt is megfogalmazta, hogy egy jogi norma akkor helyénvaló, ha az a lehető legnagyobb számú ember legnagyobb boldogságát eredményezi. Ez pedig megköveteli a törvényhozótól, hogy olyan jogokat alkosson, amelyek maximalizálják a közösség javát, a közboldogságot.
Bentham ugyan más úton, de mégiscsak oda jutott el, ahova az emberi jogok hívei is: az egyén szabadságait a kormány csak kivételes esetben korlátozhatja. Mindez a védelem (védettség) olyan távolinak tetsző területeken is megilleti az embereket, mint a vallásgyakorlás vagy a gazdasági élet.
A haszonelvűség szenvedélyes protagonistájának tanítómesterként és vitapartnerként is nagy befolyása van az emberi jogok elméletére. Ő volt ugyanis John Stuart Mill mestere és Benjamin Constant vitatársa is, neki is köszönhetjük, hogy ők is kifejtették az utóbb revelatívnak bizonyuló nézeteiket a kérdésről. (Rólunk is lesz szó még az év során.)
Bentham a modern börtönügyben is megkerülhetetlen szerepet töltött be. Manapság ezt – leginkább a filozófus Michel Foucault kritikája nyomán – negatívan szokás megítélni. Mondván, az angol filozófus által kidolgozott „ideális börtön”, a Panoptikon koncepciója tárgyiasítja a rabokat, kiszolgáltatja őket őreiknek, pontosabban a fegyelmező társadalom érdekében fellépő (állam)hatalomnak. Ebben nyilván van valami, de a korabeli förtelmes börtönviszonyokkal összevetve, Bentham Panoptikonja nem csak magas fokú őrzésbiztonságot ígért, hanem tágas, világos zárkákat, megfelelő ellátást biztosított a raboknak. Mindez óriási szemléletváltozást mutat. Nem a világ salakjának tekintette a foglyokat, hanem a társadalom részeinek, embereknek, akiknek nem csak a megbüntetése, de az emberséges elhelyezése is közérdek, mert a börtön lehet pedagógiai (nevelődési) intézmény is. Az angol parlamentnek 1782-ben benyújtott tervezete döbbentette rá a civilizált világot, hogy hiába a felvilágosodás, a börtönügy még mindig középkori időket, sőt egyenesen az ókort idézi.
Bentham munkái hozzánk is eljutottak. A „fogházjavítás” ügye bekerült a reformellenzék legfontosabb programpontjai közé. Olyanok foglalkoztak vele szenvedélyesen, mint Deák Ferenc, Eötvös József, Kossuth Lajos vagy Szemere Bertalan.
