Rövid, kalandos élete alatt számos szellemi fordulatot hajtott végre a híres humanista, Giovanni Pico della Mirandola (1463–1494). Sokrétű, gazdag, a mágiától az összehasonlító vallástörténetig terjedő munkásságában minket most az emberi méltóságról szóló tézisei érdekelnek a leginkább. Ő volt az, aki szenvedélyesen hirdette, hogy az emberi méltóság (dignitas) alapja a szabad akarat képessége.
Grófi családba született, amelyik – mint akkoriban szokásban volt – őseit a császárkori Rómáig vezette le. A hagyomány szerint Nagy Konstantinnak, a kereszténység és a római állam összebékítőjének az unokaöccsében, Picusban találták meg ősatyjukat.
Giovanni csodagyerek volt. 14 évesen már kánonjogot tanult a bolognai egyetemen, 17 évesen filozófiát Páduában, akkoriban sajátította el az arab és héber nyelvet. 22, amikor Párizsba megy, és elkezdi írni nagy botrányt kiváltó 900 tézisét, és itt ötli ki, hogy a glóbusz nagy tudósait, filozófusait – vallásuktól függetlenül! – Rómába hívja, hogy megvitassák a világról szóló eszméit. Erős volt benne a vágy, hogy összebékítse egymással az újplatonizmust a skolasztikus teológiával, az arab filozófiát a héber kabbalával, a hermetikát a Talmuddal.
1486-ban Rómában adta ki téziseit. De vitájukról szó sem lehetett, mert a pápa a tézisek közül tizenhármat eretneknek nyilvánított. Pico della Mirandola még megpróbálkozott megvédeni nézeteit, de az inkvizíciós bíróság nem volt vevő rá. Így Párizsig menekült, ahol mégis letartóztatják, s csak a nagyhatalmú firenzei Medici család nyomására engedik szabadon. Néhány év viszonylagos nyugalom után Lorenzo de’ Medici halálát követően újra zavaros évek következtek. A filozófus Savonarola követőjévé válik, megtagadja korábbi műveit, és szerzetesnek akar állni. Ebben hirtelen halála akadályozza meg. Újabb kutatások szerint arzénnal mérgezték meg, és egy Medici, Piero lehetett a gyilkos megbízója.
Pico della Mirandola a 900 tézise elé egy felvezető beszédet írt, amelyet tervei szerint a „nemzetközi konferencián” adott volna elő. A szöveg az Oratio de hominis dignitate, vagyis a Beszéd az emberi méltóságról (röviden Az emberi méltóságról) címet viseli.
Az antik római politikában a méltóság (dignitas) a magas (legalábbis nem alacsony) társadalmi státusszal járó kiváltságot jelölte, amelyet származással vagy érdemekkel lehetett megszerezni, kiérdemelni. Egyáltalán nem illetett meg mindenkit. Cicero lesz az, akinél ez általános emberi tulajdonságként jelenik meg, mint ami kiemel minket az oktalan állatok közül. A keresztény filozófusoknál az emberi méltóság alapja az ember istenképisége (imago Dei), és ebből már emberi jogok is következnek. A reneszánsz pedig felfedezte a szabadság alapvető szerepét. Pico della Mirandola igazi újítása, hogy nála az ember kiválasztottsága, méltóságának alapja a szabad akarat képessége. Innen már nincs is túl messze Kant méltóságértelmezése.
Fordítója, Kardos Tibor szerint Pico jelentősége abban áll, hogy az embert „önmagát tovább teremtő lénnyé változtatta, melybe Isten minden lehetőség csíráját beléhelyezte. Az ember legfőbb kötelessége tehát szabad akarata segítségével fölemelkedni Istenhez és Vele eggyé válni.”
Pico della Mirandola szenvedélyes szövegében így szól „a jóságos Mester” teremtményéhez az emberhez: „téged nem köt semmilyen fék, a saját értelmes elbírálásod hatalmába helyeztelek, s magad vonod meg határaidat. Te vagy a világ közepe, hogy kényelmesebben körültekinthess mindazon, ami a világon van. Téged nem alkottunk sem éginek, sem földinek, se halandónak, se halhatatlannak, hogy mintegy önmagad szabad, feljogosított alakítója és alkotója azt a formát véssed ki magadnak, amelyik jobban tetszik. Lesüllyedhetsz az állatok alacsony fokára, és újjászülethetsz lelked elhatározásából a magasabb, isteni fokon.” Köszönjük, de azért nyomasztóan fenséges lehetőségteher ez, kedves Giovanni.
