A svájci Carl Lutz és Friedrich Born, az olasz Giorgio Perlasca, a vatikáni Angelo Rotta nuncius és Gennaro Verolino, a lengyel Henryk Sławik, a portugál Sampaio Garrido és Teixeira Branquinho, a spanyol Angel Sanz Briz – ők azok a legismertebb külföldi diplomaták, akik tízezreket mentettek meg a vészkorszak idején, amikor a német és magyar hatóságok „vállvetve” igyekeztek bevagonírozni és iparszerűen legyilkolni az itteni zsidó és zsidónak tekintett embereket. Mégsem ők a legismertebb magyarországi embermentők, hanem Raoul Gustaf Wallenberg (1912–1947?) svéd diplomata. Talán ő segített a legtöbb üldözöttnek, de az biztos, hogy az ő sorsa a legtragikusabb és legrejtélyesebb az embermentő diplomaták közül.

„Csodálatos tünet, hogy mily harmonikusan működtek együtt a védők. Eötvös [Károly] ti. igen jól osztotta ki a szerepeket. »Sándor, te fogod Schwarcot védeni« – mondta Funtáknak. »Berci, te Móriccal foglalkozol« – adta ki a jelszót Friedman számára. »Náci, te vagy a hullacsempész« [a megvádolt tutajosok felelőse] – parancsolt Heumannra. »Miksa, te foglalkozol a jogi résszel, úgyis fiatal vagy« – szólt hozzám. »Én pedig az egészet felölelem, és azt, amit kihagytok« – fejezte be a megállapodást.” Így emlékezik vissza Székely Miksa, a tiszaeszlári per egykori ügyvédcsapatának legfiatalabb tagja a történtekre. A harmónia nem mindig volt ugyan tökéletes, de a védők kétségkívül eredményesen végezték a munkájukat: mindegyik vádlottat felmentették a hazug vérvád alól. Komoly jogászi teljesítményről volt szó.

Emberi jogi kalendáriumunkban kétszer foglalkoztunk már a nevezetes tiszaeszlári perrel. Az egyik posztunk a pernek és az antiszemita indíttatású jogfosztási kezdeményezéseknek a parlamenti vitáiról, a másik Eötvös Károly ügyvéd és politikus pompás jogi memoárjáról szól, amely felidézi a per izgalmas részleteit. Most az első fokú ítélet évfordulója lehetőséget ad arra, hogy az ügyvédi csapatról írjunk, amelynek kulcsszerepe volt abban, hogy a felkorbácsolt antiszemita közhangulat ellenére igazságos ítélet születhetett.

Az 1989-as műsortermés a „Rádió”, azaz a közrádió nagy fellángolása volt. A műsorok és készítői napról-napra, adásról-adásra törtek meg sok évtizedes tabukat. Az elfojtások utáni kimondások „kollektív élményt” nyújtottak a rádióhallgató országnak. Az állami média rövid ideig valóban közszolgálatként működött. Friss, érdekes, olykor katartikus volt. Viszont túl fontos volt ahhoz, hogy a politikai szereplők ne próbálják maguk alá gyűrni. 1989-es sorozatunk nyolcadik része a „Rádió aranykoráról”, egyben a médiaháború indulásáról szól.

Faltuk a rádióműsorokat. Az ABC szájharmonika együttes felvétel közben. Fotó: Fortepan

Nagy Imréék szörnyűséges tárgyalása után talán a második legjelentősebb politikai pernek a Bibó István, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László elleni büntetőeljárás tekinthető. Alig egy hónappal később emeltek ellenük vádat, hogy Nagy Imrét és társait felakasztották. Bibó és vádlott-társai karakánul viselkedtek, hiába fenyegette őket is halálbüntetés. A pernek számos abszurd, tragikus, tragikomikus, olykor heroikus mozzanata volt. A vádlottak mellett leginkább szövegeket ítélt el a bíróság. Ezzel együtt nem volt koncepciós per, mint hasonló esetben az ötvenes években lehetett volna. Itt nem koholt „bizonyítékok alapján” ítélték életfogytiglanra Bibót meg Gönczöt, és kapott 15 évet Regéczy-Nagy. A rezsim perverz logikája alapján ez egy „jogszerű eljárás” volt. A „törvényesség” látszatának fenntartása akkor már fontos volt.

Ma 44 éves a Helsinki Záróokmány, amely lökést adott az emberi jogok kelet-európai Helsinki-mozgalmának az elindulásához. A nemzetközi dokumentumot nevezhetjük egyesületünk „névadójának” is. Ahogyan – nagyobb joggal – az ellenzéki Moszkvai Helsinki Csoportot is annak tartjuk, amely akkor szállt szembe a szovjet pártállammal, amikor az még erejének teljében volt. Ők jöttek rá először: az egyezmény, „ha számon kérik, megváltoztathatja Európát”.

„Inkább gyújts egy gyertyát, mint átkozd a sötétséget!” Ezt az ősi kínai mondást adta magyarázatul Peter Benenson (1921–2005) brit jogász, mi késztette 1961-ben az Amnesty International megalapítására. Így aztán ez a gyertya máig ott pislákol a szervezet jelvényében. „Teremtménye” egy ideje már a világ legnagyobb független emberi jogi kezdeményezésének számít, igazi világmárkának, amit éppúgy ismernek, mint az Adidast, a FIFA-t vagy az Unicefet. Csak míg azok hallatán nem kapnak frászt a diktátorok vagy a szabadságjogokkal „mesterkedő” kormányok, addig az Amnestynek számos kellemetlen napot „köszönhetnek”.

„Aki olyan társadalmi rendet tud létrehozni, amelyben mindenkinek van egy kevés óvni valója, és senki sem kíván túl sokat a máséból, sokat tesz a világ békéjéért.” Ezt az alapvetést Alexis de Tocqueville (1805–1859) fogalmazta meg nevezetes munkájában, Az amerikai demokráciában. A felismerés az 1830-as évekből származik, de ma is érvényes.