Szeptember 11-éről a New York-i ikertornyok leomlása, az Amerikát és a Nyugatot ért borzalmas terrortámadás jut eszébe a világnak 2001 óta. Korábban, 1973 után leginkább egy másik förtelmes terroreseményt, a chilei katonai puccsot társították ezzel a nappal a feketekrónikák. Pinochet rezsimjének volt ideje kifutnia magát és békésen alakult át/vissza jogállammá meg demokráciává, sőt a katonai diktatúra figyelemreméltó gazdasági sikereket ért el, ám a „nemzet nevében” elkövetett vérontást mindezek semmiben nem igazolják. Pinochet tábornok és klikkje bűnös emberiesség ellen elkövetett bűncselekményekben.
Víctor Jarát, a népszerű dalénekest és tanárt, Salvador Allende elnök és szocialista („újbalos, ’68-as”) kísérletének lelkes támogatóját a chilei puccs első napján lefogták és sok ezernyi társával együtt a santiagói Nemzeti Stadionba hurcolták. Néhány nappal később egy temető mellett találtak rá összevert holttestére, amelybe gyilkosai 44 golyót eresztettek. A kivégzése előtt kezeit puskatussal zúzták szét.
Jara a legismertebb egyike azoknak, akiket a puccsisták megkínoztak és meggyilkoltak. A számok most is vita tárgyát képezik, de a legkevesebb 3000 áldozata lehetett a fegyveres hatalomátvételnek, és 800 emberről még mindig nem tudni, mi is történt velük, csak valószínűsíteni lehet, hogy őket is megölték, de tanúk nincsenek, ahogyan a holttestek sem kerültek elő.
Volt elég indok arra, köztük igencsak erősek, miért kellett volna minél gyorsabban befejezni Allendééknek a gazdasági értelemben mindenképpen kétséges, voltaképpen végzetes államosítási kísérletet. A „cserearányok romlása” (az ország legfontosabb exportcikke a réz volt, aminek ára nagyot esett), a felpörgő infláció, a nemzeti valuta gyors leértékelődése vagy az, hogy az ország nem jutott nemzetközi hitelekhez, önmagukban is fegyelmeztető jelek voltak. Ráadásul a hidegháború korszakát éltük, és az Egyesült Államok Kuba után különösen érzékeny volt arra, hogy a hagyományos befolyási övezetében, Latin-Amerikában ne alakulhasson ki még egy szovjetbarát rezsim.
Allende azonban sohasem volt se moszkovita, se kommunista. Legnagyobb támogatója például a katolikus klérus progresszív része volt, élén Henriquez santiagói bíboros érsekkel. Csakhogy az amerikai döntéshozók fejében nagyon is dolgoztak a keserű kubai tapasztalatok, a forradalom ott sem úgy indult, hogy az oroszok majd hozzák a közepes hatótávolságú nukleáris töltettel rendelkező ballisztikus rakétákat. És az is igaz, hogy a chilei elnök támogatójának tudta a szovjet kottából játszó Chilei Kommunista Pártot is. Ezért az amerikai kormány 1970-től sok mindent elkövetett azért, hogy Allendéék megbukjanak. Pinochetet is támogatták, noha nem a gyilkolásban, hanem a „hatalomátvételben”. Dél-Amerikában ennek egyébként is jól ismert forgatókönyve van: az impotens és/vagy korrupt (vagy annak titulált) demokratikus polgári kormányokat menetrendszerűen követik katonai junták.
A CIA felettébb eredményes volt, de nem lehet büszke magára. A katonai puccs egy ügyefogyott, de voltaképpen mintaszerű demokráciát semmisített meg, számolt fel a terror eszközével. Nincs az az infláció vagy geopolitikai veszély, amely igazolhatóvá tenné a gyilkolást, méghozzá a szisztematikus gyilkolást. Nem is szólva arról, hogy bár Chile stabil partnere lett az Egyesült Államoknak, ám a chileiek milliói éppen a terror miatt fordultak a Szovjetunió felé. Százezrek menekültek el az országból, és voltak, akik nálunk kezdhettek új életet.
A történelem ritkán kínál „maradékmentes” megoldásokat, rendszerváltások, forradalmak után is akad elég „maradék” az előző rendszerekből. Ahhoz, mondjuk, éppen elegendő, hogy a hőn óhajtott szembenézés ne legyen könnyű. Chile esetében például az 1989-es népszavazás után az ország visszatért a demokratikus államrendhez, de a katonaság vezető szerepe nem változott, és Augusto Pinochet 1998-ig a hadsereg élén maradhatott. Csak miután ő távozott a hatalomból, azután lángolt fel igazán az igazságtétel kontra amnesztia vita az országban. Vajon mi szolgálja jobban a nemzet érdekét: a bűnösök példás megbüntetése vagy a tabula rasa megbocsátó bölcsessége?
Eleinte jogilag még az is nehezítette a dolgokat, hogy 1978-ban általános amnesztiát hirdettek, és ez felmentést adott titkosrendőrség és hadsereg mészárosainak. 1990-ben jött létre az Igazság és Megbékélés Nemzeti Bizottsága, amely terjedelmes, szakmailag kifogástalan jelentésben tárta fel a 17 év során elkövetett bűnöket, és nem csak a puccsistákét, de az ellenzéki fegyveres csoportokét is. Az új elnök, Patricio Aylwin arról beszélt, hogy az egész társadalomnak „el kell fogadnia az igazságot”, és aztán tovább kell lépnie. Nem említette Pinochet szerepét, és arra sem tett utalást, hogy eltörölnék az amnesztiát.
A gond ott volt, hogy míg az ellenzéki terroristák továbbra is börtönben maradtak, a junta emberei megúszták a felelősségre vonást, sőt a bűnösök sem voltak hivatalosan néven nevezve. Ezért fordulhatott elő az a tulajdonképpen abszurd helyzet, hogy Pinochet ellen először Spanyolországban indult büntetőeljárás gyilkosság gyanúja miatt. Idős kora, egészségi állapota és mentelmi joga mentette meg a vén diktátort, bár az angliai fogság igencsak megviselte. Aztán az általános amnesztiát is eltörölték. Ennek köszönhető, hogy Víctor Jara gyilkosait 45 évvel a történtek után végre elítélhették, mégpedig Chilében.
