Ír származású brit kishivatalnokból mondhatni véletlenül lett a birodalom emberi jogi szakértője, később a gyarmatosítás ellen küzdő filantróp baloldali aktivista. Társaival együtt ő tárta fel a kongói népirtás véres titkait. Kulcsszerepe volt abban is, hogy leleplezték az amazóniai gumitermesztő ültetvényeken folyó brutális kizsákmányolást. Szolgálatait az angol korona lovagi címmel ismerte el. Idővel az ír függetlenség ügye foglalkoztatta leginkább. Álláspontja fokozatosan radikalizálódott, addig-addig, hogy az I. világháború idején vezető szerepet vállalt a németek által támogatott fegyveres lázadásban. Felakasztották.
És bár a „húsvéti felkelés” minden rendű és rangú áldozatát a katolikus írek szentként tisztelték, Casementből sokáig nem lehetett nemzeti hős. Merthogy meleg volt, és erre különösen nyers bizonyítékul szolgáltak személyes feljegyzései, amelyeket a britek felhasználtak a perében.
Mint ebből is látszik, elképesztően regényes élete volt. És ezzel még semmi túlzót nem mondtunk Casementről (egy idő után Sir Rogerről). „Története úgy fut fel, huny ki és születik újjá a halála után, mint a tűzijáték, amely csillag- és ropogáseső kíséretében sziporkázik fel az éjszakában, kialszik, elcsöndesül, majd pillanatok múlva harsányan újjáéled, hogy ismét lángba borítsa az eget” – írja róla kései tisztelője, Maria Vargas Llosa, aki A kelta álma c. regényével (2010) maga is sokat tett azért, hogy Roger Casement (1864–1916) emlékezete újra felszikrázzon. A Nobel-díjas perui írónak abban is igaza van, hogy kalendáriumunk mai hősének nem egy, hanem sok-sok élete volt. Személyiségei olykor egymásra rétegződnek, máskor előzmények nélkül születnek és halnak el. És bár titkaira is fény derült, marad körülötte (körülöttük?) elég rejtély így is.
A kongói és brazíliai tényfeltáró munkájával szerzett elismertséget magának és a gyarmatosítás elleni küzdelemnek. Ebből is látszik, milyen más az, ha egy országnak, amelynek az uralkodó állami ideológiája az imperializmus és a gyarmatosítás, mégiscsak van független nyilvánossága és civil közélete. Maga az állam is kénytelen volt elismerni Casement teljesítményét az emberi jogok és az őslakos kultúrák védelmezőjeként, így 1911-ben lovaggá ütötték.
Ahogy az is látszik, hogy egy másik, későbbi szenvedélye, amit saját népe, az írek szabadsága iránt érzett, már nem talált kedvező fogadtatásra. Casement fiatal éveiben egyáltalán nem volt ír nacionalista, nem foglalkoztatta különösebben a függetlenség kérdése. Mint annyian mások, ő is azt a gyakorlatias álláspontot tette magáévá, hogy a modern brit állam alapvetően jóindulatúan viszonyul az alattvalókhoz, legyenek azok bármilyen nemzetiségűek. Aztán tapasztalnia kellett, hogy azért az Ír-szigetet mégiscsak kvázi- vagy belsőgyarmatnak tekintik, ahol a legfontosabb cél az őslakosok kizsákmányolása. És az elmaradottságot nemhogy nem a brit állam fogja felszámolni, hanem az az ő ténykedésének az áldatlan következménye. Mai hősünk így jutott el a kelta regék iránti naiv rajongástól a fegyveres ellenállásig.
A függetlenségre vágyó írek, legalábbis a radikálisok komoly lehetőséget láttak az I. világháborúban. „Az ellenségem ellensége a barátom” egyszerű igazsága alapján vették fel a kapcsolatot a németekkel, akik természetesen örömmel támogatták őket, remélve, hogy majd kellő zavart keltenek a brit hátországban. (Ugyanez a logika jelent meg az orosz bolsevikok német támogatásánál is.) A „húsvéti felkelésre” (1916. április 24.) azonban nem érkezett meg a beígért fegyverszállítmány, és a fegyveres ellenállást az angolok hat nap alatt leverték.
Megérkezett viszont Casement egy U-19-es német tengeralattjáróval három nappal korábban. Már Németországban ráállították az egyik ügynöküket és vártak rá. Elfogták. És – a britek szempontjából, lássuk be, jó okkal – hazaárulás vádjával bíróság elé állították. Világos volt, hogy háborúban aligha lehet más az ítélet, mint kötél általi halál. Csakhogy a közvélemény és véleményformálók egy része nem felejtette el Casement korábbi érdemeit, és mozgalmat szerveztek, hogy ne akasszák fel. A kegyelmi kérvényét sokan támogatták.
Ebben a helyzetben állt elő a vád az ún. Fekete naplókkal. Ezek Casement saját feljegyzései, és brutális nyíltsággal, trágársággal számoltak be a vádlott titkos homoszexuális és pedofil személyiségéről. A fogoly hívei meghasonlottak, a többségük elfordult tőle. A maradék pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a szöveget a brit titkosszolgálat hamisította. Az bizonyos, hogy Casement meleg volt, de azt nem lehet biztosan tudni, hogy ő írta-e az egész szöveget (bár ez a valószínűbb), sem azt, hogy ha ő írta, az valóban megtörténteket rögzítő napló, nem pedig fikció, képzelgés. Vargas Llosa arra hajlik, regénye így adja vissza a történteket, „hogy a hírhedt naplót Casement írta, de nem valós élményekről, legalábbis nem csak azokról, mivel sok túlzás és fikció van bennük, és bizonyos dolgokat azért vetett papírra, mert szerette volna átélni őket, de nem tehette”. (Tomcsányi Zsuzsanna fordítása.)
Akár így, akár úgy, hazája már legalább az 1965-ös újratemetése óta hősnek tekinti őt. Szívszorító volt, midőn Éamon de Valera, Írország első elnöke és a húsvéti felkelés kiemelkedő harcosa a halálos ágyából felkelt és nagy embernek kijáró meghatott szavakkal búcsúztatta őt szülővárosában, Dublinban.
