A francia forradalom emberi jogi deklarációja új fejezetet nyitott az emberi jogok történetében. A nemzetgyűlés által elfogadott norma már nem valamiféle ősi (szabad embereknek dukáló elő)jogokat kér számon az államon (az uralkodón), mint például a korábbi angol jognyilatkozatok, hanem annál tovább megy. A nyilatkozat szerint „az ember természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogai” mindenkit, „az emberi társadalom összes tagját” megilletik. Ez az első hatóerővel bíró jogi norma, ami egyetemesnek tekinti az emberi jogokat, amelyek bárkit megilletnek, legyen az bármelyik ország polgára. A jogszabály már az elfogadás napján hatályba lépett és ki is nyomtatták. Jó nap az ünneplésre tehát ez a mai.
A francia felvilágosodás és az amerikai példák nyomán megfogalmazott szövegnek – leginkább Sieyès abbénak, Mirabeau grófnak és La Fayette márkiknak a keze nyomán – igencsak optimista emberképe van, amely szerint ha az állam nem csorbítja az „ember és polgár” jogait, akkor az megtalálja boldogulásának módját. A polgár csak annyiban különbözik, „annyiban több” az embertől, hogy előbbit megilletik bizonyos politikai jogok (pl. választójog) is. De születésétől fogva minden ember egyenlő – jogokban és kötelességekben is osztozniuk kell tehát.
Abban is újat hozott, hogy a szabad akaratát kinyilvánító népet tette meg a hatalom legitimáló erejének. Bár az egyéni jogok korlátozását lehetőnek tekintette nemcsak mások szabadsága, de a „közrend” védelme érdekében is, e nyilatkozat mégsem valamiféle törvényesített, hagymázas és veszélyes rousseau-ista utópia, mert a szöveg az állam hatalmát mégiscsak alárendeli az egyéni jogoknak. A deklaráció kopásállóságot az is bizonyítja, hogy cikkelyei máig kötelező érvénnyel bírnak a francia alkotmány részeként.
