Emberkísérlet nem lehetséges önkéntes beleegyezés nélkül. Az bármikor visszavonható. Ha a kísérleti alany épsége veszélybe kerül, be kell fejezni a kísérletet. A társadalom számára hasznos célúnak kell a kutatásnak lennie. Előbb állat- és más kísérletek támasszák alá a vizsgálatokat. A fizikális és mentális károkat el kell kerülni. Nem végezhető halálos kimenetelű vagy maradandó károsodást okozó kísérlet. A kockázat nem haladhatja meg a szükségeset. Meg kell előzni a szövődményeket. Hozzáértő, kellő tudományos fokozattal rendelkezők végezzék a kísérletet. Nagyjából ez az a „tízparancsolat”, amelyet Nürnbergi Kódex néven ismerünk, és az emberkísérleteket szabályozza.
Fontos alapjog a tudományos kutatás szabadsága, de mind a vizsgálódás célja, mind a módszere és eszközei korlátokat szabnak neki. A XX. században jutottunk el odáig, hogy az orvostudományi kísérleteket a jog is szabályozza. A náci orvosok a nürnbergi orvosperben még azzal védekezhettek – igaz, nem túl sikeresen –, hogy semmilyen írott szabályt nem szegtek meg, amikor iszonyú emberkísérleteik, szelekciós gyilkosságok, elmebetegek elleni bűncselekmények és a tömeggyilkos kényszereutanázia program miatt kellett bíráik elé állniuk. Szokatlan módon éppen a büntetőítélet indoklásában rögzítették azokat az alapszabályokat, amelyeket az orvosbiológiai kutatásoknál azóta – némi módosítással – mindenkinek be kell tartania.
A náci rezsim sok förtelmes gyilkosságot és döbbenetes tömeggyilkosságot hajtott végre. Legtöbbjüket hidegvérűen, racionális és gazdaságossági érvekkel támasztotta alá. Ezek egyike volt a kényszereutanázia programja is, amely során mintegy 275 ezer embert, végstádiumos beteget, elmebeteget, felnőttet és gyereket pusztítottak el orvosi utasításra.
A kényszereutanáziát és eugenikát (eugenetikát) nem a nácik találták fel, és nem szükségszerűen kapcsolódott össze a fajelmélethez, bár többnyire igen. Jelentős tábora volt a nyugati világban annak a veszélyes eszmének, hogy az embernek (a jótékony államnak) van lehetősége és joga beavatkozni az evolúciós folyamatba, irányítani azt az emberi faj (vagy azon belül egy embercsoport) minőségének védelmét és javítását. Elsősorban a szelektív születéskorlátozás eszközét alkalmazták. Eugenikai és fajtisztasági program keretében kényszersterilizáltak „notórius bűnözőket”, mentális és gyógyíthatatlan betegeket, köztük epilepsziásokat, alkoholistákat, melegeket és cigányokat. Ezt történt Skandináviában és az Egyesült Államokban is.
A német nácik is így kezdték. A sterilizációs törvényüket már 1933 nyarán kiadták, és 6 év alatt 300 ezer embert kényszersterilizáltak. Igen népszerű program volt ez a lakosság és az orvosok körében is. Az embereket elsősorban az „fogta meg”, hogy a náci népállam az elmebeteg gyerekek jelentette költségekre hivatkoztak.
Aztán Hitler személyesen adott parancsot adott a T-4 kódnevű kényszereutanázia programra. Eleinte ez csak a „Birodalom” polgáraira vonatkozott, később aztán kiterjesztették a koncentrációs táborok legyengült politikai elítéltjeire is. 1941 augusztusában hivatalosan leállították a T-4-et, mert Clemens von Galen münsteri katolikus püspök felszólalt ellene. Valójában azonban a gyakorlatot folytatták tovább.
Ha emberellenes emberkísérletekről beszélünk, a legtöbbünknek Josef Mengele jut eszébe. Jó okkal. Istent alakított a haláltábor rámpáján, és ő döntötte el, ki élhet tovább, ki nem. Ő volt az, aki „vitamininjekciókkal” tette nemzőképtelenné az auschwitzi foglyokat, elsősorban zsidókat. De a laborjának volt a feladata az új gyógyszerek, vegyszerek és mérgek kipróbálásába foglyokon. Szándékosan ejtettek sebeket embereken, vagy tartották őket hideg vízben, tűzben, fertőzték meg. A hírhedett ikerkísérletei során is rengeteg embert megölt és tett tönkre. (Mai képünkön is ő látható „kísérlet” közben.) Mégsem sikerült felelősségre vonni, valószínűleg Braziliában halt meg ágyban, párnák közt.
Nehéz őt felülmúlni, de a japán 731-es egység még tán Mengelén is túltett, és éppúgy megúszták a felelősségre vonást, mint a német gyilkos doktor. Élveboncolás, szándékosan előidézett halálos járvány, robbanóakna- és vegyifegyver-kísérletek élő emberekkel – nem ragoznánk tovább. Mindezt a tudományos megismerés, a katonai és nemzeti érdek mögé rejtett gátlástalan hatalomvágy szolgálatában.
Ebből is látható, mekkora szükség volt a Nürnbergi Kódexre, hogy a tudományt ne lehessen az ember ellen fordítani. Vagy legyünk realisták, hogy nehezebb legyen az ember ellen fordítani, és többet ne lehessen hivatkozni a korlátozó szabályok hiányára.
A nürnbergi orvosperben a megvádolt 23 orvosból 7-et halálra ítéltek, 5-en életfogytiglani börtönt, 4-en börtönbüntetést kaptak, 7-üket pedig felmentették.
