Betiltható-e egy egyenruhás náci felvonulás egy olyan település főterén, ahol többségén zsidók élnek? Ezzel a kéréssel foglalkozott 1977-ben az amerikai nyilvánosság és igazságszolgáltatás. A Chicago melletti Skokie neve bekerült a hírekbe és a szólásszabadsággal foglalkozó jogi szakmunkákba is. Hogy helyesen döntött-e a Legfelsőbb Bíróság, amikor elismerte a nácik véleménynyilvánítási szabadságát, sokan vitatják az emberi jogok védelmezői közül is. Az azonban biztos, az európai megközelítés eltér az amerikaitól, amelynek tankönyvi példája volt a Skokie-ügy.
A szólásszabadság vagy a véleménynyilvánítás szabadsága alapjog. Az emberi jogoknak nincsen olyan katalógusa, amelyikben ne szerepelne. Amennyiben mégis volna ilyen, az biztosan nem igazi emberi jogi katalógus. Annyira fontos emberi jognak számít, hogy egyenesen „anyajognak” tekintendő. Ebből származtatnak több szabadságjogot, például a tudományos kutatás, a művészi önkifejezés és a sajtó szabadságát, az informáltsághoz való jogot. Szorosan kapcsolódik hozzá a lelkiismereti és a vallási szabadság, de még a gyülekezési jog is. Sőt népszerű értelmezés szerint a szabad vélemény nem egyszerűen az egyén joga, hanem valójában a demokratikus hatalom forrása is.
Ezzel együtt az emberi jogok őszinte hívei elkeseredett vitákat folytatnak arról, hol is húzódnak a szólásszabadság határai vagy egyáltalán szükségesek-e ilyenek. Miféle szólást kell más fontos emberi jogok (pl. emberi méltóság) érvényesülése érdekben korlátozni, mifélét szükséges eltűrni, békén hagyni közérdekből? – Merthogy a vélemények piacának, a szabad, eleven és nyitott társadalmi vitának a hiányában az igazság nem kerülhet napfényre (J. S. Mill, O. W. Holmes), a szólás tartalma alapján nem korlátozható – így az egyik oldal. – Merthogy a tartalomtól és a kontextustól egyáltalán nem lehet elválasztani a szólást, merthogy a szólásszabadságot éppen a szabadság és demokrácia legnagyobb ellenségei használják ki, fordítják mások ellen aljas célokból. A gyűlöletbeszéd például nem élvezhet semmiféle védelmet – így a másik.
A Skokie-ügy az ilyen vitákban szinte mindig előkerül. És mindkét oldal igazolást talál benne.
A Chicago melletti városban, Skokie-ban az Amerikai Nemzeti Szocialista Párt (NSPA) függetlenség napi felvonulást tervezett a főtérre. Náciknak és más rasszistáknak szokásuk alakzatban masírozni az Egyesült Államokban. A helyszínválasztás azért volt felháborító, mert Skokie lakosságának többsége zsidó, és akkoriban sok ezer holokauszt túlélő élt ott. A városi hatóságok az egyértelmű provokációt a zsidó lakosságra leselkedő „közvetlen és nyilvánvaló veszélyként” azonosították 1977. április 27-én, és lényegében megtiltották a menetelést. Sőt a biztonság kedvéért május 2-án még helyi rendeleteket is alkottak, amelyekkel igyekeztek távoltartani az egyenruhás nácikat.
Pereskedés kezdődött Frank Collin náci pártvezér és a város között. Külön pikantériája a dolognak, hogy a rasszista bajkeverőt a nagy múltú liberális, antirasszista Amerikai Polgári Szabadságjogok Szövetsége (ACLU) nevében Aryeh Neier ügyvéd képviselte. Az ügy eljutott a Legfelsőbb Bíróságra, és Collinnak adtak igazat: az ítélet kimondta, hogy megsértették a nácik szólásszabadsághoz fűződő jogát, és az NSPA demonstrálhat Skokie-ban.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (LB) mintegy száz éve alkalmazza a szólásszabadságperekben azt a tesztet, hogy csak az a megnyilvánulásokat tekinti korlátozandóknak, amelyek „közvetlen és nyilvánvaló veszélyt” jelentenek. A bírák 1977-ben úgy ítéltek, hogy ilyet a nácik demonstrációja Skokie-ban nem jelent.
Korábban ugyan több esetben ezzel ellentétes döntést hoztak olyan települések esetében, ahol a Ku-Klux-Klan csuklyásai feketék ellen tüntettek volna. Ámde Skokie-ban nem fenyeget veszély – érvelt az LB –, merthogy az amerikai zsidó közösség kellően erős és beágyazott, hogy kellő méltósággal el tudjon viselni egy ilyen provokációt.
A náci demonstrációt tehát meg lehetett tartani, a masírozást viszont nem. Arra Chicagóban került sor, de ott se volt benne sok köszönet, mert a hatalmas ellentüntetés (országos botrány keveredett a provokációból) megakadályozta a menetelést. Közben az ACLU több ezer tagját és támogatóját veszítette el, mert nem tudták elfogadni, hogy szélsőséges provokátorokat képvisel a civil jogvédő szervezet. Neier nagy hatású könyvet írt az ügyről Ellenségemet védve címmel.
A jogvédő szerző szerint a politikai közösség akkor lehet biztos alapvető szabadságainak védelmében, ha még azoktól sem vonja meg e jogot, akiket az ellenségének tekint. Könnyű olyan nézeteket elviselni, amelyeket nem tartunk ördögtől valóknak. Az igazi kihívás az olyat tolerálni, amelyet károsnak tartunk. Ezek szerint ez valamiféle törésteszt vagy bátorságpróba volna, amin egy jogállamnak újra és újra át kell esnie.
Ehhez képest sokak szerint itt kivételről van szó, és az amerikai felfogás nem abszolutizálható. Jogi értelemben sem, mert a hatályos nemzetközi egyezmények arra kötelezik az országokat, hogy faji gyűlöletbeszéd elleni szabályokat fogadjanak el és megelőző mechanizmust működtessenek. De a gyakorlatban sem, mert az európai demokráciák azt a következtetést vonták le a népirtásokból, hogy „a szó igenis lehet veszélyes fegyver, és jobb megelőzni a bajt”.
A Skokie-ügy szereplői közül mindenki némileg elégedett lehetett, de (tán Neieren kívül) maradéktalanul senki sem. Még Collin nácijaira is igaz ez. Hiszen az ő szempontjukból „sikerült átverniük a jogrendszert és az ACLU-t”, de főleg azért, mert bár az NSPA jelentéktelen szervezet volt, a viharos hercehurca következtében mégis óriási nyilvánosságot kapott. Filmek készültek róluk, és bekerültek a popkultúrába. Igaz, ennek aligha örülhettek őszintén, mert például a Blues Brothers (1980), az azóta klasszikussá vált film töketlen paprikajancsikként mutatja be őket. Nemes bosszú.
