Ezen a napon minden nőt ünnepelünk. Boldog nőnapot mindenkinek! Mi most Emberi jogi kalendáriumunkban a történelemformáló nőkről külön is megemlékezünk. A nőmozgalom és feminizmus nagyszerű és bátor alakjairól, akik elérték azt, hogy az emberiség egyik legnagyobb és legrégibb igazságtalansága kimondassék, és a nők egyenlősége kikényszeríthető, az állam által garantált emberi jog lehessen.
Arisztotelésztől Szent Ágostonon és Darwinon át egészen a péniszirigység elméletét kidolgozó Freudig csak a férfit azonosították teljes értékű emberként, a nőt viszont „másnak”, valamiféle hiányos lénynek tekintették. Évezredeken át még koruk európai lángelméi sem voltak képesek túllépni a nőellenesség pusztító előítéletein. A férfiuralom megőrzése cinkossá tette az egyébként az igazságosság iránt más területeken oly elkötelezett, tisztán látó és erkölcsös gondolkodókat is, egyben férfiúkat. Az emberi jogok kidolgozói is természetesnek tekintették, hogy e jogok mindegyike csak a férfiakra vonatkozik.
„Légy boldog, olvasó, ha nem tartozol ehhez a nemhez, amelytől minden jó tiltva vagyon, amelyet megfosztottak szabadságától, amelytől csaknem valamennyi erény tiltva van” – írta saját neme helyzetéről a XVI. századi Marie de Gournay A nők tragédiája c. könyvében. De az európai nőnek keserűségre még évszázadokon át minden oka meglehetett.
Saját neme igazságtalan hegemóniája elleni egyik első férfi lázadó John Stuart Mill (1806–1873) volt: „A férfiak nemcsak a nők engedelmességét akarják, hanem érzéseiket is. Valamennyi férfi, a legdurvábbakat kivéve, azt akarja, hogy a hozzá legközelebb álló nő ne csak kényszerűségből, hanem saját akaratából legyen rabszolga; és nemcsak rabszolga, hanem [házi] kedvenc is. Ezért minden eszközt megragadnak, hogy a nő érzéseit, gondolatait is rabszolgasorba döntsék… Minden nőt már gyermekkorában arra nevelnek, hogy higgye: az ő eszményi természete ellentétes a férfi természetével, nincs saját akarata, sem önuralma, csak alázatossága mások hatalmával szemben, és annak elfogadása.” A nők kulturális, társadalmi, politikai és szexuális elnyomásáról a XIX. századtól mind nyíltabb és mind tüzesebb viták zajlottak – egyre több női résztevővel. A nő kilépett a közéletbe.
Az európai nőmozgalmat, mint Kaari Utrio történész figyelmeztet rá, a szükség szülte: „Bármerre is fordultak a tenni vágyó nők, makacs félelem és ellenzés fala meredezett előttük, melyet nem lehetett megkerülni, nem lehetett átlépni, csak ledönteni lehetett.” A szédületes tehetségű tudós, Marie Curie ugyanolyan jogi helyzetben volt, mint egy gyermekkorú vagy egy szellemi fogyatékos férfi.
A sokféle színezetű (keresztény, polgári, szocialista, anarchista stb.) nőmozgalmak óriási eredményeket értek el a nők gazdasági helyzetében, családjogi megítélésében, iskoláztatásában és szavazati jogaiban. Fokról-fokra haladtak. Törekvéseiknek köszönhetően Skandináviában például a helyi választásokon már az 1870-es évektől szavazhattak, a férjezett angol nők 1882-ben nyertek jogot arra, hogy önálló vagyonuk is lehessen, Norvégiában 1888-tól tarthatták meg saját keresetüket, és így tovább. A II. világháborút követően rohamosan javult a jogi helyzetük. Ironikus, hogy a nők eltagadhatatlan háborús erőfeszítései és áldozatai késztették végül az európai férfiakat a nők egyenjogúságának az elfogadására.
Az emancipáció eszméjét, ma már a legtöbb európai nem tekinti megmosolyogni való hóbortnak vagy zavaros hepciáskodásnak, hanem természetes kívánalomként, alapjogként fogadja el, amelynek megvédése nem csak a nők vagy a férfiak feladata, hanem az erőszakszervezeteket birtokló államé is.
