„A Haraszti-ügy komoly megütközést keltett a magyar értelmiségi körökben. 1958 óta ez az első eset, amikor valakit véleménye miatt állítanak bíróság elé” – írta a korabeli l’Unità, az Olasz Kommunista Párt lapja. A szólásszabadságper elsőségében nem vagyunk biztosak, de minden bizonnyal a korszak utolsó „magyar írópere” volt Haraszti Miklósé (1945).
Darabbér c. szociográfiájának esélye sem volt a legális megjelenésre, az állami könyvkiadás visszadobta, így azt a szerző eleinte gépiratban terjesztette. A pártállam szerint az „uszító gúnyirat” már így is bűnre ösztökélt, mert gyűlöletet keltett a Magyar Népköztársaság törvényes rendje ellen. Nem számított az alacsony példányszám, annyira rettegtek a cenzúrázatlan szamizdattól.
Haraszti Miklós többszörös „visszaeső” volt a hatalom szemében. Már a hatvanas évek végén rendszerellenzéki, és balról (speciel, szélsőbalról) bírálta a fennállót. Egyik legálisan megjelent verse miatt (!) rendőrhatósági felügyelet (ref) alá helyezték. Ennek volt köszönhető, hogy kipenderítették az egyetemről, ő pedig marósnak állt a Vörös Csillag Traktorgyárba.
Szociográfiát akart írni a munkásokról. Önszántából. Akkoriban, amikor a kidekorált rendszerhű írókat is balatoni nyaraló meg életműkiadás ígéretével lehetett csak munkástémájú könyvekre rávenni. Haraszti azonban nem a munkásosztály paradicsomi állapotáról, hanem a gyári munka valóságáról akart tudósítani, hadd lássa mindenki, úgymond, mennyit ér a gyári targoncás.
Éppen ez volt a baj. Merthogy Haraszti pontról-pontra mutatta be, hogyan zsákmányolta ki a proletárt az állam, miközben az „új [uralkodó] osztály”, a „fizetett ellenség” értékelhető munka nélkül jutott jelentős jövedelemhez. A könyv így indul: „Az egyik újságban a »management science« magyar művelője kijelentette, hogy a teljesítménybér a tökéletes szocialista bér: megtestesíti a »mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint« elvét... Megtudtam azt is – de hát ki ne tudná? –, hogy a bérmunkának ezt a vegytisztán szocialista formáját csakis munkások élvezhetik, főnökeik például kénytelenek elmaradottabb formákkal beérni.”
Az írót 1973 májusában tartóztatták le, de hamarosan szabadon bocsátották, amiben szerepet kaphatott a 15 napos „taktikai éhségsztrájkja” és a nemzetközi figyelem is. Szabadlábon védekezhetett. Az első – egyébként a bíró betegsége miatt elmaradó – tárgyaláson megjelent Károlyi Mihályné, Rajk Júlia és Duczynska Ilona is.
Harasztit végül 2–8 évnyi fegyház helyett nyolc hónapos felfüggesztett börtönre ítélték. A hatalom pedig úgy döntött, nem kockáztat több írópert, inkább „adminisztratív és politikai eszközökkel kezeli a problémákat”. Kaczián Loránd védőügyvéd kiváló munkát végzett, az értelmiségi flottafelvonulás is megette a magáét.
1989-et követően a történelmi emlékezet fenntartáson túl van-e valami időszerűsége a Darabbér-pernek? Meglehet, van. Elég az ügyész akkori mondatait felidézni: „A legerélyesebben el kell ítélnünk azokat, akik a szabadság zászlaja alatt szántszándékkal rágalmazzák a Magyar Népköztársaság intézményeit. Éppen azon munkások érdekében kell elítélnünk őket, akiket a vádlott kizsákmányoltaknak szeretne beállítani.” A gondolkodásmenet ma is ismerős. Haraszti maga pedig a 2011-es húsvéti Alaptörvény után született cikkében aktuálisnak tartotta, hogy a szociális kérdést érdemes volna ismét demokráciakérdésre lefordítani, mint tette ő egykor híres könyvében.
