A XVIII. század közepétől indult el az a rabszolga-kereskedelem betiltását követelő erős civil emberi jogi mozgalom, amelyik akkor kapott igazán nagy lendületet, amikor William Wilberforce (1759–1833) angol parlamenti képviselő állt az élére. Neki köszönhetjük elsősorban, hogy többszöri próbálkozás után a brit törvényhozás 1807-ben végre illegálisnak és így hivatalból üldözendőnek nyilvánította az emberkereskedelmet. Az abolicionisták példamutató mozgalmát az első sikeres civil kezdeményezések között tartjuk számon. Ha ők nincsenek, ki tudja, meddig maradhat életben a bűnös transzkontinentális emberkereskedelem. Wilberforce-ot a költő Byron „Afrika erkölcsi Washingtonjának” nevezte, valójában azonban hősünk hatása nem korlátozódott egyetlen földrészre.
Évezredeken át Afrika legfontosabb „kiviteli cikkének” az ember számított. A rabszolgaság különféle fajtái virágoztak a kontinensen, és a helyi törzsfők, uralkodók jó pénzen adtak túl rabszolgáikon akár távoli országok vevőinek is. A távolsági emberkereskedelem célterületei sokáig Észak-Afrika, Európa és a Közel-Kelet voltak. Amerika felfedezése nyomán új helyzet, új lehetőség adódott. Ekkortól indult csak be igazán a rabszolgák világkereskedelme az Atlanti-óceánon, amelynek hasznát már európai és amerikai „kereskedők” fölözték le. Az egyre nagyobb amerikai ültetvények ugyanis szinte korlátlan számban volt szükségük kényszermunkásokra. Cukornád, dohány, gyapot – leginkább ezeknek a termesztéséhez kellett az olcsó munkaerő. És mivel az őslakosokat (indiánokat) nem sikerült „betörni”, munkára kényszeríteni, az afrikaiak kizsákmányolása „kézenfekvőnek” tetszett. Amerika felfedezése és az utolsó transzkontinentális rabszolgaszállítmány 1867-es feltartóztatása között mintegy 10–11 millió embert kényszeríthettek át így Amerikába. Becslések szerint tizedük az utazás során életét vesztette.
A zsíros üzletnek azonban már kezdetektől sok konok ellenzője támadt – és leginkább valláserkölcsi alapon bírálták az emberkereskedelmet. Felismerték, hogy az emberi méltóság nem a keresztény fehér ember előjoga, hanem az minden embert születésétől fogva megillet. Márpedig kevés aljasabb támadás akad az emberi méltóság ellen, mint a rabszolgaság. Angliában John Wesley lelkész megújulási (metodista) mozgalma lépett fel legelszántabban ellene, és igyekezett az erkölcsileg vak világ szemét felnyitni.
A hulli William Wilberforce 21 évesen került be az angol parlamentbe. Barátaival – így a későbbi miniszterelnök William Pitt-tel – országa erkölcsi megújítását tette politikai programjává. De életének sorseseménye mégis leginkább az volt, amikor találkozott John Newton prédikátorral, aki korábban egy rabszolgahajó kapitánya volt, de szembefordult korábbi önmagával és a rabszolgaság haszonélvezőivel, de még a közönyös cinkosokkal is.
Wilberforce 1787-től kezdődően adott be törvényjavaslatot újra és újra a rabszolga-kereskedelem betiltása érdekében. 20 év után végre indítványát hatalmas többséggel fogadta el a parlament. Az Egyesült Államok is hamar követte a példát. (Igaz, a kereskedelem 1808-as megtiltása ott nem jelentette egyben a rabszolgaság felszámolását is, arra 1865-ig kellett várni.)
Ő és mozgalma azonban nem elégedett meg ezzel, és azon dolgozott, hogy az egész brit birodalomban és nyomában az egész világon tiltsák be a rabszolgák adásvételét. Valóságos tanítómestere volt az utána következő emberi jogi aktivistáknak. Ő és munkatársai elkezdték gyűjteni a tanúvallomásokat, objektív beszámolókat a rabszolgaság gaztetteiről, és tiltakozó aláírásgyűjtő kampányt indítottak. 400 ezer brit csatlakozott a kezdeményezéshez. 1833-ban aztán a birodalom egész területén elrendelték a tilalmat.
Mai hősünk közéleti tevékenysége nem korlátozódott az emberkereskedelem elleni harcra. Az általa irányított Clapham-kör kiállt a gyermekmunka ellen, fellépett a hadigondozottak, az árvák, a betegek és a fogvatartottak érdekében is. Állítólag volt olyan időszak, amikor társaival együtt 69 különféle társadalmi reformért küzdött.
Mostanában annyit hallani nálunk a kereszténység és a politika kapcsolatától meg a „régi vágású kereszténydemokráciáról”. Wilberforce-éknak mindenestre az evangéliumi radikális szeretetelvet sikerült átültetni hiteles és sikeres politikai cselekvésként. Olyannyira, hogy a tökkelütött kortárs, Lord Melbourne bosszankodva állapíthatta meg: „Szépen vagyunk, amikor már azt is megengedjük, hogy vallásunk behatoljon a közéletbe…” Merthogy a kereszténység nem a vasárnap misére történő kiöltözést, a szemforgatást vagy a nemzeti ünnepeken történő öntelt öblögetést jelenti, hanem a felebaráti szeretet köznapi gyakorlatát. Wilberforce tudta ezt.
