Kevés történelmi hősünk „rühellé a prófétaságot” annyira, mint tette azt II. Rákóczi Ferenc (1676–1735). Óvatosságra minden oka megvolt. Mégis – mint egy valódi antik drámahős – végzetét nem tudta elkerülni, és hazájától messze bujdosóként (menekültként) fejezte be földi pályafutását.
Anyai nagyapját lenyakazták, rebellis nagyanyja és nagybátyja megtébolyodott, összeesküvő apját csak hatalmas váltságdíj ellenében lehetett az uralkodó börtönéből kiváltani. Meghatározó kiskori élménye nem a katonásdi, hanem a katonáskodás volt. Anyja évekig védelmezte a munkácsi várat, de hiába. Állítólag a kis Ferencet mostohaapja, Thököly Imre meg akarta mérgezni. Ha ez nem is így történt volna, akkor sem sejtet túl sok jót, ha egy gyerek ilyesmikről képzeleg, és anyja új férjét mérges kígyóhoz hasonlítja. S hogy még nagyobb legyen a tinédzser lelki turbulenciája, I. Lipót, az uralkodó örökre elszakította anyjától és húgától, hogy nevelését a jezsuitákra bízza.
Csakhogy a kurucok és Habsburg-ellenes „szövetséges rendek” a reménységük elvesztésébe nem tudtak belenyugodni, és Bercsényi Miklósnak sikerült megtéríteni a magyar ügynek az ifjú Rákóczit. Mégsem ez, hanem egy a császáriak által elfogott levél pecsételte meg sorsát, amelyben felvetette, hogy XIV. Lajos, aki a vitatott spanyol örökösödés miatt a Habsburgok ellensége volt, illetve a lázadozó, függetlenségre törő magyarok kössenek katonai szövetséget. Ezek után nem volt megállás. Előbb jött a bécsújhelyi börtönből Lengyelországba menekülés vérdíjjal a fején, majd 8 évnyi magyarországi hadakozás, hogy utána következzék a bujdosás, rövidebb lengyelországi, angliai és franciaországi, azután halálig tartó törökországi állomásokkal.
A spanyol örökösödési háború lezárása, XIV. Lajos halála és a pozsareváci béke után minden esélye elszállt annak, hogy visszatérhet Magyarországra. Száműzöttként nem volt mindig és mindenütt szívesen látott vendég. Olykor álnevet kellett használnia („Sáros” vagy „Sárosi gróf”), máskor nem volt elég pénze udvartartása költségeihez, azért Franciaországban például illegális kártyabarlangot (Hôtel de Transylvanie) működtetett, ahol prostituáltak is kínálták bájaikat.
Életének utolsó évtizedeit azonban inkább jellemezték a csöndes vallásos elmélkedésekkel és fantaszta visszatérési tervek szövögetésével (lásd „kalózfejedelemség”) töltött időszakok. A Márvány-tenger partján lévő Rodostón (Tekirdag) egész magyar kolónia alakult ki körülötte Bercsényivel és Mikes Kelemennel.
„Minden száműzött élete a köznek haszontalan” – írta Szekfű Gyula történész korszakos munkájában, A száműzött Rákócziban (1913). Diplomáciai és politikai értelemben a száműzött Rákóczi biztosan vesztes volt, de a világpolitika margójára szorítva az asztaloskodás mellé mégis talált magának „a köznek hasznos” elfoglaltságot: az egykori vezérlő fejedelem irodalmi teljesítménye a bujdosásban nem csak figyelmet érdemlő, de folyamatos újrafelfedezésre méltó kulturális érték, a nemzeti kánon része.
