V. Ferdinánd magyar király Batthyány Lajos grófot bízza meg az első felelős magyar ministerium, azaz kormány megalakításával. Hat nap múlva már be is terjeszti miniszterei névsorát, amely túlzás nélkül azóta is felülmúlhatatlannak bizonyult a magyar történelemben. A kormány, a minisztertanács formálisan április 11-én kezdi meg munkáját, azon a napon, amikor hatályba lépnek azok a nagy jelentőségű törvények, amelyek lehetőséget teremtenek a korszerű alkotmányosságnak, jogegyenlőségnek és polgári szabadságoknak, vagyis a modern Magyarországnak.
Nemzetünk és a polgárosodás szuperhősei 1848 tavaszán mély sebet ejtettek a „történeti alkotmány” önmagát túlélő monstrumán. Ezért jogalkotói teljesítményük örök hálára kötelezi a magyar népet.
Egykor volt a magyar jognak egy ma különösnek tetsző jellemzője, miszerint a régi jogszabályok nem évültek el, és akár még akkor is hatályban maradtak, ha utóbb velük ellentétes törvényeket hoztak. A Corpus Juris Hungarici, a legfontosabb magyar törvénytár egyre csak hízott tovább megállíthatatlanul. Mindez gyakorta komoly zavart okozott a jogalkalmazásban, és például az ország alkotmányos működését állandó, nem csituló (köz)jogi viták övezték. Belátható, hogy ez a zavaros helyzet nem szolgálta a jogbiztonságot és a jogegyenlőséget, a konfliktusokat a jog absztrakt és formalizált világában nem sikerült rendezni, így átszivárogtak olyan helyekre, amelyeket nyers hatalmi viszonyok uraltak. A joghoz való hozzáférést számtalanszor az erőviszonyok határozták meg, és az erősebbnek „volt igaza”, a jog bunkója a gyengébbre sújtott le.
A hazai jogfejlődés az 1848-as áprilisi törvények óta egyre szűkebb teret hagyott ennek a gyakorlatnak, amely azonban bizonyos elemeiben egészen 1946. évi I. törvény, a „köztársasági kisalkotmány” elfogadásáig fennállt, s végérvényesen csak a 1949. évi XX. törvény, a „kommunista alkotmány” számolt fel. Vele együtt került sírba a „történeti alkotmány” is, amelynek jól formálható (sokszor túlzottan is képlékeny) természete tette lehetővé például a Habsburgok 1849-es trónfosztását, mint később a kiegyezést 1867-ben. 1949 óta kartális alkotmányaink vannak: 1989-ig csak papíron volt, azóta viszont jó két évtizeden át a valóságban is. Az „elmúltnyolcévben” történt egy s más, és 2018 tavaszán már nem mondhatjuk magabiztosan, hogy országunk alkotmányos jogállam.
Az egyik ilyen, hogy az Alaptörvény felélesztette a „történeti alkotmányt”. Az új, egypárti preambulum, a Nemzeti hitvallás dacosan kijelenti: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Azaz az alkotmányozó kétharmad a maga kartális alaptörvényében egyenesen azt állítja, a „történeti alkotmány” élt, él és élni fog. Ez már csak azért is érdekes, mert a kartális típusú alkotmányok utólag ritkán szokták a szokásjogra és a jogértelmezésre alapozódó történelmi alkotmánytípusokat újjáéleszteni. Nem beszélve arról, hogy a 2010-ig az alkotmányértelmezésben meghatározó szerepet játszó Alkotmánybíróság jogköreit a fideszes alkotmányozók tövig vágták vissza. Másik furcsaság, hogy az Alaptörvény R) cikke kimondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Nem mondja meg azonban, mégis pontosan kinek kéne így értelmezni az új alkotmány rendelkezéseit. Noha az R) cikk csak általánosságban szól az alkotmányosságról, az alkotmánybírák magukra vették a felszólítást, és bejelentkeztek az értelmező szerepre. Talán joggal, de az is lehet, hogy nem.
Magyarország úgy tűnik, ebben is „unortodox”. A legtöbb alkotmányos jogállamban a jogfejlődés ugyanis az alkotmányos szokásjogtól vezetett a kartális alkotmányig. Visszakanyarodásról az „ősibb” változathoz mi nem tudunk, de ha elő is fordult esetleg, az aligha jelenti a jogállamiság erősödését. A történeti konstitúcióknak ugyanis vannak a modern és demokratikus világhoz nehezen illeszkedő vonásai: ilyen a szélsőséges relativizálhatóság és a szinkronitás, vagyis az, hogy a jog különböző történeti rétegei párhuzamosan élnek egymás mellett tovább.
A mai napon érdemes felidézni: tisztában voltak ezzel a reformkor nagyjai is, és sokat tettek azért, hogy a visszás helyzet megváltozzék. A reformkori országgyűléseken állandó viták folytak a „sarkalatos törvények” visszavonhatóságáról. A reformpártiak ugyanis nem fogadták el azt a konzervatív nézőpontot, hogy az egykor megszületett, fontosnak ítélt jogszabályok visszavonhatatlanok, bármennyire álljanak is szembe a jelen viszonyaival és a józan ésszel. A liberálisok hadjárata, „melyet azért vívtak, hogy az élőknek joguk legyen a letűnt nemzedékek által örökül hagyott megváltoztatására”, már 1790-ben elkezdődött, hogy aztán néhány évtized szünet után az 1830-as években újra fellángoljon – tudjuk meg Kecskeméti Károly történész nagyszerű könyvéből. Igazán eredeti módon akkoriban mind a haladárok, mind a maradárok ősi törvényi passzusokkal csépelték egymást. Az is érdekes, hogy míg a XVIII. század végén az újítás eszméje leginkább felülről, a királyi udvarból érkezett (noha a magyar jakobinus összeesküvők is magukénak érezték azt), addig a XIX. századi változat kezdetektől fogva ellenzéki gyökerű volt.
Laczkovics János az 1790-es években például a megcsontosodott nemesi privilégiumokat támadta, amelyek a XVI. században, a törökkel vívott háborúk alatt nyerték el formájukat, amikor a nemesek még valóban a vérükkel adóztak: „Félre tehát a’ ti szemtelen köz-bóldogúlást rontó, vadságot és értelmetlenséget mutató törvényeitekkel, privilegyium és szabadságaitokkal!”
A nemesek (az akkori politikai nemzet) többsége azonban szívósan ragaszkodott a „nyolcszorosan évszázados” alkotmányához. La Motte Károly gróf például az 1741:8 törvénycikkre hivatkozva utasította el, hogy a Lánchídon a nemestől hídpénzt szedjenek. Széchenyi a Hitelben (1830) indított támadást az „ősi”, történeti alkotmány ellen: „A’ változhatatlan ’s még kérdésre se vehető törvény philosophiája ’jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll.’ ’S igy mathematice sül ki, hogy illy törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.”
Az ifjú Kossuth 1833-ban óvott ugyan a hebehurgya törvénymódosításoktól, de ezt is írta: „komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozhatni: jó, helyes, de Webőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet örök könyvét illetheti?”
A reformkor liberálisainak köszönhető, hogy 1848-ban Magyarország nagyot lépet a jogegyenlőség és a jogbiztonság felé. Az áprilisi törvényeknek hála, remélhetőleg az ősiséggel vagy a jobbágysággal már nem kell vacakolni az Alkotmánybíróságnak, mert azokat 1848-ban eltörölték, és – ha jól értjük – a „történeti alkotmánnyal együtt” még nem élesztette újjá az Alaptörvény. Igaz, annak nyomán sarjad így is elég vadság és értelmetlenség.
